Egy mondat meséje

Egyszer volt, hol nem volt! Így kezdődik majdnem minden mese. Igaz? Szóval, volt egyszer egy király, aki nagyon szeretett vadászni.

El is ment, s míg barátaival távol volt, a felesége dínom-dánom országgá változtatta a birodalmat, és nagy osztozkodásba kezdett a rokonsága javára. Idegen földről származott asszony volt, s ezt a bőkezű adakozást nem nézték jó szemmel a király itthon maradt rokonai, akik féltőn óvták az országot, a királyt, s annak javait. Úgy határoztak, szövetségbe lépnek és elpusztítják ezt az asszonyi démont. Ám mielőtt ezt végrehajtották volna, tanácsot kértek a birodalom legfőbb szent emberétől. Az egyház képviselője ravaszul olyan választ adott, mely bevonult a történelembe. Ezt írta:

„Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico.”

Csalafinta nyelv a latin, s különösen igaz ez akkor, ha hiányoznak a vesszők. Így aztán a szöveg -több forrásból- de vesszők nélkül és a központozás hiánya miatt így hangzik:

„A királynőt megölnötök nem kell félnetek jó lesz ha mindenki úgy akarja én nem ellenzem.”

A király hű emberei úgy értelmezték, hogy szabad a gazda, s a királynőt (és hatalomra szert tett rokonságát) átküldték a másvilágra.

Mindez -persze- nem mese. A király: II. András (Endre) a Balkán meghódítója, az Aranybulla kibocsátója. A ravasz és fondorlatos magyar uralkodó, aki testvérétől rabolta el a trónt. A felesége: Merániai Getrudis, aki -a király egyetértésével és támogatásával- valóban idegenek kezére adta az ország javait. Ebből lett elege a magyar főuraknak. Bánk bán, Simon ispán, Péter ispán és Petúr bán vezetésével összeesküdtek a király és a királyné ellen. A király épp területeket hódított, így valódi védelem nélkül hagyta a birodalmát. Bánk bán levélben kért tanácsot Merániai János esztergomi érsektől - mi is történjen. A főpap szorult helyzetbe került. Féltette életét, vagyonát, rangját. Így aztán elküldte azt a kétértelmű választ, ami később híressé vált.

„A királynőt megölnötök nem kell félnetek jó lesz ha mindenki úgy akarja én nem ellenzem.”

A mészárlás után hazaérkező II. András király Péter ispánt karóba húzatta, de a többiekhez nem mert nyúlni. Tovább folytatta az ország gazdasági és politikai pusztítását, s bár 1222-ben kiadott egy dokumentumot arról, hogy ezt nem teszi (Aranybulla), a benne foglaltak jelentős része csak papíron létezett.

Fia, IV. Béla, akit hiába neveznek második honalapítónak, tovább tetézte a bajt. Összeveszett mindenkivel és a tatárok ellen is nevetséges intézkedéseket hozott. Le is rohantak minket, s ami útjukba került, azt elpusztították. De ez már egy másik történet.

A mondat meséje nem is íródhatott volna meg, ha nincs Hermann von Altaich Benedek-rendi és Albéric de Trois-Fontaines burgundi ciszterci szerzetes, akik krónikájukban emléket állítanak János érsek válaszának.

De a különösen kétértelmű szöveg híre végigjárta a fejlett nyugatot is. Az angol Christopher Marlowe (aki szerintem az igazi Shakespeare volt) 1592-ben írt II. Edward c. drámájába is belekerült a fent említett mondat.

De nem kell Angliáig menni. A királyné megölését Katona József: Bánk bán című nemzeti drámájában is megismerhetjük. Igaz, kissé más formában. Komoly társadalomkritika volt ez 1815-ben, amikor József pontot tett az utolsó mondatra. „Irám Kecskeméten Jakab havának 30-ikán, 1815.” Majdnem húsz évig nem is merték bemutatni. Még a „legnagyobb magyar”, Széchenyi is badarságnak titulálta a művet, amikor nagy nehezen színpadra állították. Katona József ekkor már rég halott volt. Széchenyi pedig kapitálisat tévedett. Ebben is.