FEBRUÁR

 Eredetileg a január és február hónapok nem is voltak a római naptár részei, hiszen a téli időszaknak nem jutottak hónapok.

A február -vagy ahogy azt régen mondták: februárius- névadója egy etruszk-római isten Februus volt, akit az alvilág isteneként tiszteltek, s úgy tartották, hogy a hónap közepén néki bemutatott áldozat megtisztítja a lelket a gonosztól, a betegségektől. Nem véletlen, hogy nevének variánsából származik a római Febris, vagyis a láz istennőjének meghatározása. A lázat, s a vele történő izzadást a római orvoslásban tisztító folyamatnak tartották.

Később Februus isten nevét összemosták a római alvilág urával, Plútóval, s erejét a megtisztuláson túl kibővítették a föld termékenységének hatalmával. 

Míg a hónap neve megmaradt februáriusnak vagyis februárnak, úgy az összetett erejű isten neve Dis Pater (Rex Infernus) azaz az istenek királya lett. Röviden Dis, s ebből született Dante, Isteni színjátékában Dis városa, mely az alvilág, a pokol alsó bugyra.

A február érdekes időszaka az évnek, ezt az ókori rómaiak is így gondolták. Helye volt benne a lelki és testi megpróbáltatásoknak éppúgy, mint a féktelen örömnek. Hiszen a hónap során egyidejűleg ünnepelték a megtisztulást és a tél végének közeledtét. 

Mára ebből hivatalosan a farsang maradt, s bizonyos helyeken a balázsjárás. Igazából mindkettő a vidámságot, a bulihangulatot célozza meg.

Azt se feledjük, hogy február másodikán előbújik a medve (néhol a borz) a barlangjából, s ha megijed az árnyékától, akkor visszabújik. No, akkor még eltart a tél egy darabig.