LOMOGRÁFIA

 A LOMOGRAPHY, vagyis magyarosan LOMOGRÁFIA, nem tudományos elnevezés, nem is egy orvosi szakszó, se eljárás. 

A LOMOGRÁFIA egy stílus, egy világméretű közösség, egy szenvedély, egy spontán eszmefuttatás, egy felszabadító jelenség, egy lázadás a steril, digitális világgal szemben, egy kísérlet, egy életforma. A szó alapját a LOMO képezi, mely rövidítés egy a Szovjetunióban működő optikai gyár, a Leningradszkoje Optiko Mehaniszcsiskoje Objegyinyényie neve volt. Itt kezdték el a nyolcvanas évek elején gyártani azt a kompakt fényképezőgépet, mely történetünk főhősévé vált.

Igor Petrovics Kornitzky, szovjet tábornok belépett a már fentebb is említett gyár főigazgatói irodájába. A barátja, Mihail Panfilovics Panfilov meglepődve üdvözölte.

          -Szervusz, Petrovics elvtárs! Mi járatban vagy nálam?

          -Mihail, nézz csak ide, hogy mit szereztem.- Azzal benyúlt a műbőr aktatáskájába és kitett az asztalra egy fekete, műanyag borítású Cosina CX-1 típusú, japán fényképezőgépet.

          -Petrovics elvtárs, mit kezdjek ezzel?

          -Kezdjétek el gyártani. Ez kell a szovjet dolgozóknak. Ezzel a fényképezőgéppel csak jó képeket lehet készíteni. Nincs rajta semmi, csak egy exponáló gomb, mert a beállításokra nincs semmi szükség. Gyerünk!

Nem volt mit tenni, az igazgató átvette barátjától a masinát és egy titkos dossziét, majd kiadta a parancsot az új, szovjet, kompakt fényképezőgép megalkotására. Az eredeti Cosina CX-1 gép felépítésén nem sokat változtattak, konkrétan semmit. Pont olyan lett a külseje, mint annak, még a csavarok helyei is pont ugyanoda kerültek, csak az alapanyagok voltak sokkal olcsóbbak. Egy fix, 32 mm-es objektív lett a gép lelke, amitől az elkészült fotók igen jellegzetes képi megfogalmazást mutattak. Vagyis a legtöbb kép úgy volt pocsék, ahogy volt. Ám később épp ez lett a lényeg, ez vált előnyévé.

A LOMO-LC-A névre keresztelt fényképezőgépet 1984-ben kezdték el tömeggyártani. Havonta 1100 készülék került értékesítésre, s nem csak a Szovjetunióban, hanem a közelebbi és távolabbi kommunista országokban is örömmel fogadták. Bármennyire is primitíven egyszerű volt, mégis szerethetővé vált.

Közben a történelem kereke fordult egyet, s a nagy, szovjet birodalom szétesett. A LOMO gyárban leállt a fényképezőgépek gyártása, s a még forgalomban lévő készülékek elindultak a saját vándorútjukon. Az egyik Csehországban, Prágában kötött ki, s egy bolhapiacon kínálgatta magát. 1991-et mutatott a naptár, amikor két osztrák egyetemista, Wolfgang Stranziger és Mattias Fiegl -poénból- megvette a masinát, filmet is raktak bele és gondolkodás nélkül végigfotózták a nyaralásukat. Az igazi meglepetés akkor érte őket, amikor hazatértek Bécsbe és előhívatták a képeket. Kontrasztok, színek, becsillanások, elmosódások és hihetetlen spontán képrögzülések. Azonnal beleszerettek új szerzeményükbe, de akiknek csak megmutatták, mindenki bűvöletbe esett a fotóktól. Barátaik követelték, hogy nekik is szerezzenek efféle kamerákat, nem számít, mennyit kérnek érte. Ez nem ment egyszerűen, hiszen a LOMO LC-A gyártása már régóta szünetelt. Így aztán hátizsákot akasztottak és elutaztak a forráshoz, vagyis Leningrádba, amit akkorra már visszakereszteltek Szentpétervárra. Ahány gépet csak lehetett azt megvették. Gondolom az ottaniak jókat röhögtek a két osztrák idiótán, hogy az ócska vackokat akár tízszeres áron is a nyakukba sózhatták. Viszont biztosan legörbült volna a szájuk, ha megtudják, hogy odahaza Bécsben sokkal nagyobb haszonnal adnak túl a fotómasinákon, s ezzel elindítanak egy mozgalmat, mely mára egy világméretű biznisszé nőtte ki magát.

Ehhez persze a két osztrák alapított egy céget, majd meggyőzték a LOMO gyár vezetőit, hogy a LOMO LC-A újragyártása mindenkinek jó üzlet. (Jelenleg egy LOMO LC-A 300 Euróba kerül.) S ha egy biznisz beindul, annak híre megy. Csakhamar más gyártók is szeletet akartak a tortából, így a két osztrák cége a Lomographische AG a LOMO LC-A mellett elkezdte forgalmazni a nyolcvanas évek filmes és rollfilmes, kopogós műanyag házzal szerelt, olcsó gépeit is, melyek jelentős része kínai üzemekben készültek/készülnek. Így éledt újjá a hírhedetten pocsék Diana, vagy az egyel jobb Holga-120, a Fisheye és társaik.

A készülékekkel együtt újra lendületbe jött a rollfilmek gyártása. Elsősorban nem professzionális felhasználású nyersanyagról van szó, hanem épp ellenkezőleg. Hiszen a lomográfia lényege nem a minőségi végtermékről, hanem az alkotói folyamat közben átélt spontán élményszerzésről szól, melyben a véletlenszerűség sokkal nagyobb hangsúlyt kap az előre eltervezettnél. Csupán egyre kell figyelni, arra a pillanatra, melynek rögzítése végett előkaptuk kameránkat.

https://www.lomography.com/photos?order=popular

A lomográfusok társasága 10 alapszabályt hozott létre, mely viccesen fogalmazza meg a stílus és módszer lényegét. Gyakorlatilag az a legfőbb szabály, hogy ne kövess semmilyen szabályt. Ennek csak igen kevesen tudnak maradéktalanul megfelelni.

Az első világraszóló LOMO kiállításra és találkozóra 1994-ben került sor, ráadásul egyszerre két helyen, Moszkvában és New York-ban. Kiderült, hogy a lomográfiának több százezer hódolója van, s mindezt hatalmas LomoWalls-okkal, vagyis a közösség által készített LOMO fotókból összeállított tablókkal is bizonyították. Ezt 1997-ben, a madridi találkozó tablója múlta felül, mely 120 méter hosszú volt és 35 ezer analóg fotóból állt.

A Lomográfia köszöni jól van, él és virágzik. Ahogy a retro visszahódítja a mindennapokat, úgy csatlakoznak egyre többen ehhez a fura, nemzetközi közösséghez. Nem kell hozzá más, csak egy faék egyszerűségű analóg kamera és egy csipet bolondéria, a hagyományos fotózás iránti megszállottság. Talán épp az utóbbiban van az a bizonyos kutya elásva. A digitális technológia teljesen letarolta a világunkat, s elfelejtettünk örülni, s leblokkoltuk a pillanatok megélésének misztériumát. Túl sokat agyalunk egy kép elkészültekor, tervezünk, megfelelési kényszerek gyötörnek. Ott vagyunk, de nem vagyunk jelen, nem érzékeljük a látottakat, hanem analizálunk. Eszeveszett sebességgel csupán rögzítünk. Na épp ebből lett elege azoknak, akik visszatértek a hagyományos fotózáshoz, azon belül is a lomográfiához. A maguk ügyetlen és gyakran elrontott módján ezek a fotók sokkal élőbbek, izgalmasabbak. Tele vannak rejtett történetekkel, hiszen többségük valódi élethelyzeteket mesélnek el egy-egy szeletkében megörökítve.

A magam részéről Alfred Stieglicz véleményét osztom, aki az 1930-as években már megfogalmazta a fényképezés lényegét.

S egy kis ingyenreklám:
Aki szeretne lomográfussá válni, annak érdemes ellátogatni ide, hogy beszerezze mindazt, amire szüksége lesz.
https://cafeanalog.hu/