Speer

 Albert Speer különleges helyet foglalt el a Harmadik Birodalom központi vezérlő rétegében. Műszaki ember volt és a militarista kihívásokat inkább mérnöki feladatnak tekintette.

Speer igazi német volt. Felmenői mind építészek, így nem is csoda, hogy ő is a matematikát szerette a legjobban. Mérnöki diplomát szerzett, tanársegédként kezdett dolgozni, és egyáltalán nem érdekelte a politika. Talán így is maradt volna, ha nem megy el egy olyan gyűlésre, melynek fő felszólalója egy bajuszos kis ember volt, akit Adolf Hitlernek hívtak. Megbabonázva hallgatta, s nem gondolta volna, hogy néhány év múlva baráti parolával üdvözölheti. Megismerkedésüket Joseph Göbbelsznek köszönhette, aki megbízta néhány építészeti feladattal. Az eredmény annyira megtetszett a kis bajuszos vezérnek, hogy vezető pozícióba helyezte. 

Hamar kiderült, hogy sok mindenben azonosan gondolkodnak, így szoros, baráti munkakapcsolat alakult ki közöttük. „Hitler bizalmasa voltam” című könyvében sokat írt erről.

Az 1936-os Berlini Olimpia néhány monumentális épületét is Speer tervezte, de ő kapta meg az Új Birodalmi Kancellária tervezési és építészeti feladatát, melyet tökéletesen teljesített. Az 1937-es Párizsi Világkiállítás német pavilonját is Speer tervei alapján építették fel, mely épület, -mint alkotás- első díjat nyert. Hitler szeme előtt egy új Berlin, Germánia csodálatos képe lebegett, melynek gyakorlati megvalósítását barátjára, Speerre bízta. A terv a háborús költségvetés nagysága miatt nem valósult meg, de az elkészült tervek csodálatosak.

Birodalmi fő tervezői munkája mellett miniszter is lett, mégpedig a fegyverkezésügyi minisztérium élén. Szervezői tehetsége itt mutatkozott meg igazán. Speer javasolta, hogy támogassák Wernher von Braun új fegyverének fejlesztéseit. Ha sikerült volna, akkor végül atomtöltetű rakétával lőtték volna az ellenséget.

A háború vége felé egy kissé kegyvesztett lett. Oka, hogy átlátta, ezt a háborút Németország csak valamilyen csodafegyverrel nyerhetné meg. Ha ilyen nincs, akkor le kell ülni tárgyalni a megadásról. Igazából ekkor már mindegy volt, mert Hitler hadseregét több oldalról is felemésztette az összehangolt támadássorozat. Speer nem menekült. Fogságba került és a nürnbergi perben 20 évre ítélték. Spandauban töltötte rabságát, kertészkedett, könyveket írt. Szabadulása után igyekezett széthullott családja élére állni, de sem feleségének, sem gyermekeinek nem volt mit mondania. Angliába költözött, s mint „hírhedett bűnös” saját könyveit népszerűsítette. Vették is műveit, mint a cukrot, mert az ember már csak ilyen. Annyira vonzódik az aberrációhoz, mint amennyire taszítja.

Személyes vélemény, megállapítások:
Bűnös volt-e Albert Speer? Csavarjunk a gondolaton egy kicsit. A Habsburgok szerint az aradi 13 bűnös volt. Pedig a mi szemszögünkből nézve hősök voltak, kiket azóta minden évben megünneplünk, megsiratunk. Gyanítom, hogy az igazi németek a szívük mélyén hasonlóan gondolkodnak háborús bűnöseikről. Ha végigtekintünk az amerikai történelmen, akkor például a vietnami mészárlások háborús bűnnek számítanak, holott az amcsik hősi tetteik sorába helyezik ezeket. Vagy amikor izraeli katonák lövik halomra a szomszédaikat, közöttük sok civilt, akkor mégsem hördül fel a világ, hogy ez emberiesség elleni bűn lenne. Tehát minden csak nézőpont kérdése. Speer és bűntársai követtek egy tervet, melynek megoldása komoly véráldozattal járt. Szörnyű tetteket követtek el, -ki közvetve, ki közvetlenül-, de szörnyű tetteket követtek el az amerikai katonák, vagy az izraeli katonák is gyakran civilekkel szemben. Ezt kár is lenne cáfolni, mert történelmi tények igazolják rémtetteiket. A háború -bárki is vívja- borzalmas. Ha a nácik győztek volna, most az amcsik a hátsójukat nyalogatnák a kereskedelmi szerződésekért.

Speer egy racionalista idealista volt. Igazi gondolkodó, művelt, minden iránt nyitott és érdeklődő. Álmait -tehetségével- meg is akarta valósítani, ám ehhez szüksége volt egy szélsőséges gondolkodású vezérre, aki áldását adta terveihez. Speer másképp hitt a jövőben, vagy inkább: más jövőben hitt. Így aztán pontosan annyira volt bűnös, mint amennyire nem. De az bizonyos, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mi folyik a megsemmisítő táborok kerítésein belül.

Ha rátekintünk az emberiség eddigi történelmére, akkor azt látjuk, hogy egy „szent harc” győzelméhez vezető út mellett mindig vérfolyók zubognak. Egyszerűen ilyen az ember. Csak a saját szemszögéből képes igazságot szolgáltatni, s ehhez az igazsághoz mindig radikálisan ragaszkodik.

Vae victis! De az eredeti sztori így folytatódik: Non auro, sed ferro, recuperanda est patria!