Álmomban színpadi díszletek között jártam, a Jelen című nagy színházi produkció kulisszái mögött. A hamisra festett falak nem keretre feszített matériában tűntek elő, hanem a gondolatok, a tettek a történések váltak díszletekké, s a számtalan hazug beszéd pedig csupán "szó, szó, szó"! E hanyagul festett, hamis világunkban lassan magunk is hamissá válunk, lelkünk is csupán kellékké lesz, mit az előadás után feltesznek a kelléktár egyik poros polcára. Színtelen porhüvelyünk a jelmeztárba kerül, hamis szavainkat pedig elnyeli az üres széksorokkal, ásító páholyokkal tátongó idő. Papírmasé ígéreteink és gyalulatlan fakeretre feszített vászon terveink ott pihennek majd az örökkévalóság homályos sarkaiban - fröccsöntött üveggolyóink elgurulnak, mű-hitünket összezúzzák a nehéz reflektorok. Csak egyetlen egy van, mi igazi, mely még megmaradt nekünk: a végtelen szomorúságunk.
