Pihent agy #016
8^)
Bejegyzések
Széljegyzet
A színpadon állva, nézve a csillogó gyermek és felnőtt szempárokat, a mosolygós arcokat mindig eszembe jut, milyen csodás is lenne ez a világ, ha egy tehetségtelen, buta, agresszív faszkalap lennék megspékelve némi idegen vérvonallal, akit a gazdag, buta veszélyes nulladék társadalmi réteg támogat mind anyagi mind pedig pozicionálisan. Hiszen a mai művészetnek és kultúrának nevezett trágyát nagyjából effélék alkotják. De a helyzet az, hogy nagyon is érző, rendkívül tisztán gondolkodó ember vagyok, aki ismeri saját korlátait és tehetségének teremtő erejét. Ezzel együtt kell rabszolga sorsom kanyargós ösvényeit bejárnom, s célomhoz -ha létezik egyáltalán- végül elérnem. A teremtés adományát, mint keresztet cipelem, de ha elérek saját koponya hegyemre, az már valódi megváltás lesz. Ám addig még fertőzöm a világot a tiszta gondolattal, őszinte érzésekkel, a jó látásával, az élet tiszteletével.
Diagnózis - Kacor kór
Végre sikerült! A betegség lokalizálva s diagnosztizálva vagyon, de nagyon. Nevesítve a neve sincsen, s nem osztozom a kincsen, mert magamnak semmit sem tartok meg belőle, s legyen ez vésve kőbe. A diagnózis ekkor meg akkor, a fertőző Kacor-kór. A „kisembert” támadja meg mindenkor, s a fertőzést akkor kapja, mikor főnökként -rangra rántva- kezdődik első munkanapja. A Kacor-kór veszélyes dolog, mert a beteg folyton morog, nyafog és hisztériázik, míg körötte meghűl a lég, s mindenki fázik, remeg, a nadrág tele, hogy a főnök csak ne ba*a le. Mert a hatalom „pózíciózus” mámorában feledi, mi volt ő a senki „kis”-korában, mikor egy szép napon aztán, kitöretve saját kasztján, s a hatalom által felcsippentve lett, kinevezték, áthelyezték, behelyezték, éljenezték - ez aztán a tett! De nem, nem, nem más ő most sem, csak ami volt, s szemében nagyobb lett a vakfolt, agyát a Kacor-kór marja, hiszen nem más ő, mint egy nagy marha, mert hiszi, amit a piszi, de bűzlik ez, mint a Gangesz folyó, s még
