Helló Kitty

Kissé borzadva figyelem ezt az újra és újra feltörő őrületet, ami övezi e -bájosságot csak nyomaiban mutató- figurát.
A susogós mackók is éles medvenyelvükre tűzték, ám nekik sem sikerült -tán akarattal- erre az őrületre magyarázatot találni. Mindig jön valami új, vagy újra felfedezett bolond divat, ami tulajdonképpen emblematikusan fejezi ki a gagyi fogalmát.
Anélkül, hogy megbántanám a japánokat, azért megemlítem: már ott is létezik az az angolszász alapokon nyugvó elamerikásodás, ami ötvözve a japán idiotizmussal - totális mélyrepülésbe visz.
Ennek egyik példája, mintegy megtestesült figurája Kitty, a fehér -s a rajzfilmet kivéve- mindig szájtalan macska.
Alkotója, „szülő anyukája” A. Yamaguchi japán grafikus 1974-ben hozta létre, s 1976-tól vált önállóan jegyzetté. Először egy ócska, műanyag gyerekpénztárcán jelent meg, mérsékeltebb sikerrel.  Az UNICEF is felhasználta a figurát, de népszerű a 90-es években vált, amikor az agyzsugorított tinikék egyik idolja, Paris Hilton is jelmezén kezdte viselni.
A cicus köré aztán kiépült egy teljes marketinges környezet, s -nyilván- milliárdokat szakít vele a Sanrio vállalat, aki a teljes jogot birtokolja. Az írószertől a női bugyin át a számítógépekig, mindenből van „helókitti"-s változat.
Ám bizonyosra vehető, hogy „Haro Kiti”, -ahogy Japánban ismert- a kulturáltságot, a tudást, az igazi művészi értéket sosem fogja magában hordozni, hiszen ez ellentétes lenne azzal az ideológiával, melyet közvetíteni akar.