Paracelsus

Az 1500-as évek elején, Európájában járunk, s megkeressük a mai orvostudomány atyját a svájci születésű Theophrastus Paracelsus-t.  Ha a kortársait keresnénk, akkor ezen hírességek nevei bukkannának fel, mint Luther Márton, Kopernikusz, vagy az a nyughatatlan Kolumbusz. A középkornak ekkor már lassan vége, az újkor meg még éppen csak hogy ébredezik. Ez volt az a kor, amikor mindennel szakítani akartak, mert mindenben az új felé törekedtek.

Főhősünk -Paracelsus- egy orvos fiacskája volt. Mint már mondottam: Svájcban született, de tanulmányai folytán bejárta európát. Főbb iskoláit Németországban és Franciaországban járta ki, orvosi diplomáját az itáliai Ferrarában kapta kézbe. Sajtkukac volt a popójában, mert nem tudott megülni rajta. Elindult vándorútra, és szokása volt, hogy mindenkit kikérdezett az életről, a mesterségekről, a népi gyógyászatról. Barátja volt az alkimista, a kereskedő, a fürdős, a borbély, a javasasszony. Tíz éven keresztül gyűjtötte a tapasztalatokat, látott ezt-azt, segített ott, ahol csak tudott, s közben kiváló orvos vált belőle.
Mire elérte a krisztusi kort, már csodadoktornak tartották.
Íme egy esete:
Bázelben a város egyik neves polgára, egy nyomdász, rossz viszonyt ápolt a gutával, és az megütötte. Már hetek óta nyomta az ágyat, a halálra készült. A helyi orvosok -jobb ötlet híján- a beteg lábának amputálását javasolták a gutaütésre. Már-már el is követték volna ezt a kapitális baromságot, mikor a városba érkezett főhősünk, az akkorra már komoly szakmai háttérrel rendelkező Paracelsus. Néhány hét alatt kikúrálta a beteget, megmentette lábát, életét. A nyomdász oly annyira felépült, hogy később egyedül ellovagolt Frankfurtba, hogy ügyeit elintézze.

Ahogy az lenni szokott, Paracelsus hatékony módszereit nem nézte jól szemmel a féltékeny, inkább a sarlatánság eszközeit használó orvostársadalom.  A természetes gyógyanyagok bevezetése, az orvosi kémia, a patikai alapismeretek megfogalmazása - mind-mind főhősünk nevéhez kötődik. Ám hiába volt birtokában a tudás, mellyel életeket mentett, ha nem rendelkezett a seggnyalás „művészetével”. Féltékeny „kollégái” megfosztatták katedrájától, egzisztenciájától, nevét bemocskolták. 1541-ben hunyt el Salzburgban, szegényen, de büszke jelmondatával a szívében:
Alterius non sit, qui suus esse potest! - Aki a maga ura tud lenni, nem lesz senki szolgája!