Játékkészítő
Úgy szól a mondás, hogy „Ajándék lónak, ne nézd a fogát!”, s ez valóban udvarias gesztus a megajándékozott részéről.
Ám jómagam mégis klaviatúrát ragadva kissé kellemetlenkedő leszek, főleg, ha a mögöttem álló több mint 25 év szakmai tapasztalatára gondolok.
Hogy e kezdeti homályt végre megvilágítsam: Ajándékként megleptek egy jeggyel A játékkészítő című -önmagát szuperprodukcióként hirdető- előadásra. Hála és köszönet érte, ugyanakkor mélységes szomorúság is vegyül az egyéb érzések közé.
Mivel igen friss az élmény, talán sikerül egyetlen szóba sűrítenem a lényeget: celebhakni.
Már kora ősszel elindult a reklámkampány, ahol minden valós és virtuális médiacsapból A játékkészítő beharangozása folyt. Utólag azt mondhatom: a különböző “promókkal”, tulajdonképp le is zárult a projekt, a Zemberek bekajálták, vették a jegycukrokat -legalább 40 ezer jegy kelt el-. A stáb sem ígért számomra sokat, a kereskedelmi csatornákból/ról ismert vagy tán épp felejtős nevek, arcok. Óriási ígéretek a sztoriról, a látványról, a zenéről, alkotókról.
Aztán elkövetkezett az előadás pillanata, amikor is egy szétcigizett, kissé alkoholtól reszelős hangú női hang felszólított, hogy üljek már le, miután a „segítők” háromszor megkerültették velem a Tüskecsarnok nézőterét, mert fogalmuk sem volt a szektorom elhelyezkedéséről. A kényelmetlen műanyag széken ülve a tömegben azon gondolkodtam, micsoda szerencsés géneket örököltem, melyek kellő magasra növeltek, így én imitt-amott még láttam is valamit. Aztán néhány ásványvíz reklám után bejött egy kínai csaj, énekelgetett valamit, majd mérsékelt siker kíséretében távozott, többé nem láttuk. Majd felgördült a függöny és nekifogtunk -a szereplők és a nézők- a 3 órás közös unalomkalandhoz.
A sztori:
„Temetni jöttem a sztorit, nem dicsérni.”
Az elmúlt évtizedek alatt írtam már néhány mesét, dramatizáltam pár tucat produkciót, bennük sok-sok dialógussal, versekkel, dalokkal. Többségük színpadra is került, és sikerrel ment néhány évet. Többet is mentek volna, de ugye mögöttem nem áll senki, se politika, se reklámtévé se senki. Ennek ellenére -egyenes visszajelzésekből- tapasztaltam, hogy amit csinálok, az jó és gyerekeknek való.
No ezt a A játékkészítő-ről nem mondhatom el. Dramaturgiai katyvasz, sztori-dilettantizmus. A mindent beszopó megvezetett többség, aki saját sznobságától szenvedve minden nagy füstöt lángnak hisz, vagyis ha sokszor mondják valamiről, hogy az milyen nagyszerű, akkor azt úgy is kezeli, hiába hitvány.
Alapvetően nincs is történet. Ami van, az se az.
A bugyuta, időnként bárgyúan primitív poénokon sem én, sem a körülöttem ülők nem nevettek. Ahhoz még mélyebb, primitívebb szintre kellett lemenniük. Ha elég figyelmes volt a szemlélődő, akkor kiderült, hogy valójában hiányoznak a dialógusok. Az, hogy ötletelgetünk a kocsmaasztalnál még nem pótolja az írói, dramaturgiai tehetséget és munkát. De így utólag azt gondolom, a sztori volt az, ami a legkevésbé számított a projektben.
Ráadásul -óriási baklövésként- nem döntötték el a produkció célközönségét. Gyerekeknek értelmezhetetlen, felnőtteknek pedig zagyvaság. De jól tudom, a felnőtt hakni egyre kevesebb, így a gyerekeken keresztül becélozzák a felnőttek pénztárcáját. Pedig néhány éve még kikacagtak és lenéztek engem, mert meséket alkotok és játszom a gyerekeknek. Ma pillanatsztárocskák szervezik magukat óvodákba… Szánalmas!
A látvány:
Elég gagyi projektoros háttérvetítés, ami néha lekésett, bár volt füst, lézer és diszkófény meg nagy guruló labda, meg felfújt sárkány, satöbbi... A jelmezek jók voltak. Biztos jó drágák. Alapvetően a beígért nagy látványosság szerintem elmaradt, pedig lett volna rá annyi zsé, mint amennyit Amerikában költenek egy efféle kategóriás produktumra. Na, hogy azért jót is írjak: A Nagy Feró nevével fémjelzett paszuly jelenet nem volt rossz. Lakatos Márk a lehetőségekhez képest jó munkát végzett. Feróra még majd visszatérek. A másik jelenés a víz birodalma Aquatánia is viszonylag oda lett téve. Ám összességében nekem az előadás szcenikai és egyéb látványelemei alulmaradtak a beígértektől.
Zene:
Átlagos popricsaj, igazán karakteres stílus nélkül. Olyan: „eccermaghallgattam” kategória. Ami nekem elsőként -és igazából utoljára- csodálkozva felvonatta a szemöldökömet, az Aquatánia dala volt. Bevallom, először fel sem ismertem, hogy ki énekel. Én ezt az Oroszlán Szonját eddig ki nem állhattam, de ebben odatette, amit kellett. Igazán tetszett, na! Még a prózai részekben is elfogadtam. Hja, a centrálos haknikról csak ragadt rá valami.
A másik számot a jó öreg nemzet csótánya prezentálta. Profi az öreg, nincs mit hozzátenni. Leénekelt, lesöpört a játékával mindenkit. A Bereczki Zoltánt később betették melléje, de kár volt, pedig a tervben az is szerepelt, hogy az lesz a sikerszám. Eleve nem volt érthető, hogy Hüvelyk Matyi mitől lett óriás a második részben... De ez is a zűrzavaros sztori része.
Táncok:
Én eddig úgy tudtam, hogy a musicalekben remek táncos részek szoktak előfordulni. Hát én sajnáltam ezeket a szerencsétlen táncosokat és artistákat, mert a tehetségük adott volt, csak épp a koreográfia hiányzott. Az ideimportált sztárkoreográfusnak talán több idő kellett volna, esetleg egy kis varázspor a Bereczkitől. Az is elképzelhető, hogy a személye nem volt jó választás, ha csak a produkciót tekintjük. Nyilván valaki, valamikor majd visszahívást kap odakintről, így van ez.
Rendezés:
Színházi nyelven szokás mondani, hogy a szart fölösleges passzírozni, abból sosem lesz majonéz. A rendezőnek eleve egy rossz alapanyaggal kellett dolgoznia, -néhány kivételtől eltekintve- színészek helyett celebekkel. Ettől függetlenül számtalan szakmai hibát vétett, függetlenül a fényes vagy fényezett pedigrétől. Az, hogy egy-egy szereplő tartósan háttal áll, hogy téblábol, hogy nem képes a karaktere szerint alakítani, hogy tempótlanná válik egy-egy jelenet… s még lehetne sorolni. Nem hinném, hogy Peter Brook színházában ezt tanulta volna.
Szereplők:
Na, elérkeztünk a kategóriák mélypontjához. Többségük oly messze van a színészettől, mint Makó Jeruzsálemtől. A különböző “tévékettős” tehetségtelenségkutató és egyéb agyzsugorító, hígfos reklámműsorok leszűrt maradékai, akikre néhány év múlva már senki sem emlékszik, hacsak nem kezdenek bele egy “bálinttoncsis” botránykodásba.
Hála a gondviselőnek, hogy közéjük néhány igazán tehetséges színész és előadó is keveredett, akik igyekeztek menteni a menthetetlent. Igyekszem a megjelenés sorrendjében bemutatni őket. A kínai kislányról már írtam, aztán csakhamar megjelent a kezdeti reszelős női hang gazdája is a Piroska szerepét megkapó Pokorni(y) Lia. Pokorni. Ismerős név, valahonnét máshonnét… Ex Csányiné sikerrel mélypontra vitte azt, ami már lent volt. Értem én, hogy eredetileg egy kilőtt szereplő a Vadász helyére állt be, de ez nem lehet magyarázat. Ha ezek a Piroskás jelenések nincsenek, a produktum egésze egy órával lett volna kevesebb. Talán az egész viszont jobb. Az efféle megmozdulás (a nézők bevonása, gyerekek felhívása a színpadra) úgymond cucuztatás, akkor működik, ha ezt egy olyan animátor csinálja, akiben ez a képesség ott lakozik. Főleg a szívben. Ugyanis, ha igazából nem szereti a nézőt, akkor ez sosem fog működni, mint ahogy erre példa is adódott a A játékkészítőben. A gyerekszínjátszás is egy szakma, amit tehetség és alapok nélkül nem lehet, nem szabad csinálni. Ennek látjuk negatív eredményeit az országban. Piroska mellé berakták a Nagymamát, hátha. De ez is baklövés volt.
Aztán jöttek a szereplők sorban, s a masszából lassan kikristályosodtak az úgynevezett főszereplők. A népmesehősök: a szemüveges malac, háromfejű sárkány, Aranyka. Aki ezt kitalálta, soha életében nem olvasott népmesét, vagyis magyart nem. Ez afféle “jujdenagyonviccesvagyokugye” típusú karakteralkotás. A Jancsi és malackává hízott Juliska állítólag Amerikában sztárok. Szépen haza lehetne most már kanyarodni. Ekkora arányú gázsiért odakint úgy odateszik a színész-énekesek, hogy a belük lóg. Itthon elég, ha megnyernek valami gagyi műsort és akcentussal elcseszik a magyar Himnuszt. Apuci hiába vetette le a legtöbb site-ról a videót, sokan feltették újra. Ezeket koronázta meg a címszereplő, akit műsorvezetőként nagyon kedveltem, de színészként… A Madách örökös nyilván nem véletlenül kérte ki magának a Lucifer alakítását. De erre már direkt nem emlékszik senki. Ráadásul az utóbbi időben otrombán pösze lett, unottan nyávogós, kásás, mint aki egy kicsit iszogatott előtte. De hát ő a…izé…a Valaki a Szakmában, ha egyáltalán létezik még az a bizonyos Szakma, vagy csak Godot-ként hivatkoznak rá sokan. Szóval, mivel igazából egyiknek sem sikerült belopnia magát a szívembe, beértem a mellékekkel. Már említettem Oroszlán Szonját, kellemes meglepetés volt. Koltai Róbert hozta a szokásosat, amit én ráadásul szeretek. Egy picit felidéződött bennem a sokszor átélt kaposvári színházi feling… Végül Nagy Feró zárta a sort, aki alapból lejátszott mindenkit.
Zárszó:
Sajnos itthon is már teljesen elfogadottá válik a “nesze semmi fogd meg jól” mentalitás. Ezt látjuk felülről lefelé, alulról felfelé. Ami bánt, hogy mindezzel komoly károkat okoznak, amire már évek óta figyelmeztetek, de csak legyintenek rá. “Mit ugrál itt ez a kis senki vidékről? Savanyú a szőlő, öcsi?! Ki vagy te, b-meg? Anyád, jól van? Mutassá pappirt, hogy vagy valaki! Nem is értesz hozzá!” Nos, de. Értek hozzá. Sokkal jobban értek hozzá, mint sokan azok közül, akiket a kondérhoz engedtek. De erre nagyon egyszerű a bizonyítási lehetőség. Adjanak nekem annyi pénzt, mint amibe ez a fércelet került, s olyan igazi szuperprodukciót varázsolok, amilyenek csak az amerikai közönség láthat. Hogy miért? Mert van tehetségem és ezt a tehetséget kamatoztatni tudom. Különösen akkor, ha van rá anyagi keretem. Ízléssel, hozzáértéssel, profizmussal. Ugyanis profi vagyok, s bár a jelenlegi médiasegédmunkások szemében én nem is létezem, tudom, amit tudok. Azt is, hogy ennek a A játékkészítőnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Ám jómagam mégis klaviatúrát ragadva kissé kellemetlenkedő leszek, főleg, ha a mögöttem álló több mint 25 év szakmai tapasztalatára gondolok.
Hogy e kezdeti homályt végre megvilágítsam: Ajándékként megleptek egy jeggyel A játékkészítő című -önmagát szuperprodukcióként hirdető- előadásra. Hála és köszönet érte, ugyanakkor mélységes szomorúság is vegyül az egyéb érzések közé.
Mivel igen friss az élmény, talán sikerül egyetlen szóba sűrítenem a lényeget: celebhakni.
Már kora ősszel elindult a reklámkampány, ahol minden valós és virtuális médiacsapból A játékkészítő beharangozása folyt. Utólag azt mondhatom: a különböző “promókkal”, tulajdonképp le is zárult a projekt, a Zemberek bekajálták, vették a jegycukrokat -legalább 40 ezer jegy kelt el-. A stáb sem ígért számomra sokat, a kereskedelmi csatornákból/ról ismert vagy tán épp felejtős nevek, arcok. Óriási ígéretek a sztoriról, a látványról, a zenéről, alkotókról.
Aztán elkövetkezett az előadás pillanata, amikor is egy szétcigizett, kissé alkoholtól reszelős hangú női hang felszólított, hogy üljek már le, miután a „segítők” háromszor megkerültették velem a Tüskecsarnok nézőterét, mert fogalmuk sem volt a szektorom elhelyezkedéséről. A kényelmetlen műanyag széken ülve a tömegben azon gondolkodtam, micsoda szerencsés géneket örököltem, melyek kellő magasra növeltek, így én imitt-amott még láttam is valamit. Aztán néhány ásványvíz reklám után bejött egy kínai csaj, énekelgetett valamit, majd mérsékelt siker kíséretében távozott, többé nem láttuk. Majd felgördült a függöny és nekifogtunk -a szereplők és a nézők- a 3 órás közös unalomkalandhoz.
A sztori:
„Temetni jöttem a sztorit, nem dicsérni.”
Az elmúlt évtizedek alatt írtam már néhány mesét, dramatizáltam pár tucat produkciót, bennük sok-sok dialógussal, versekkel, dalokkal. Többségük színpadra is került, és sikerrel ment néhány évet. Többet is mentek volna, de ugye mögöttem nem áll senki, se politika, se reklámtévé se senki. Ennek ellenére -egyenes visszajelzésekből- tapasztaltam, hogy amit csinálok, az jó és gyerekeknek való.
No ezt a A játékkészítő-ről nem mondhatom el. Dramaturgiai katyvasz, sztori-dilettantizmus. A mindent beszopó megvezetett többség, aki saját sznobságától szenvedve minden nagy füstöt lángnak hisz, vagyis ha sokszor mondják valamiről, hogy az milyen nagyszerű, akkor azt úgy is kezeli, hiába hitvány.
Alapvetően nincs is történet. Ami van, az se az.
A bugyuta, időnként bárgyúan primitív poénokon sem én, sem a körülöttem ülők nem nevettek. Ahhoz még mélyebb, primitívebb szintre kellett lemenniük. Ha elég figyelmes volt a szemlélődő, akkor kiderült, hogy valójában hiányoznak a dialógusok. Az, hogy ötletelgetünk a kocsmaasztalnál még nem pótolja az írói, dramaturgiai tehetséget és munkát. De így utólag azt gondolom, a sztori volt az, ami a legkevésbé számított a projektben.
Ráadásul -óriási baklövésként- nem döntötték el a produkció célközönségét. Gyerekeknek értelmezhetetlen, felnőtteknek pedig zagyvaság. De jól tudom, a felnőtt hakni egyre kevesebb, így a gyerekeken keresztül becélozzák a felnőttek pénztárcáját. Pedig néhány éve még kikacagtak és lenéztek engem, mert meséket alkotok és játszom a gyerekeknek. Ma pillanatsztárocskák szervezik magukat óvodákba… Szánalmas!
A látvány:
Elég gagyi projektoros háttérvetítés, ami néha lekésett, bár volt füst, lézer és diszkófény meg nagy guruló labda, meg felfújt sárkány, satöbbi... A jelmezek jók voltak. Biztos jó drágák. Alapvetően a beígért nagy látványosság szerintem elmaradt, pedig lett volna rá annyi zsé, mint amennyit Amerikában költenek egy efféle kategóriás produktumra. Na, hogy azért jót is írjak: A Nagy Feró nevével fémjelzett paszuly jelenet nem volt rossz. Lakatos Márk a lehetőségekhez képest jó munkát végzett. Feróra még majd visszatérek. A másik jelenés a víz birodalma Aquatánia is viszonylag oda lett téve. Ám összességében nekem az előadás szcenikai és egyéb látványelemei alulmaradtak a beígértektől.
Zene:
Átlagos popricsaj, igazán karakteres stílus nélkül. Olyan: „eccermaghallgattam” kategória. Ami nekem elsőként -és igazából utoljára- csodálkozva felvonatta a szemöldökömet, az Aquatánia dala volt. Bevallom, először fel sem ismertem, hogy ki énekel. Én ezt az Oroszlán Szonját eddig ki nem állhattam, de ebben odatette, amit kellett. Igazán tetszett, na! Még a prózai részekben is elfogadtam. Hja, a centrálos haknikról csak ragadt rá valami.
A másik számot a jó öreg nemzet csótánya prezentálta. Profi az öreg, nincs mit hozzátenni. Leénekelt, lesöpört a játékával mindenkit. A Bereczki Zoltánt később betették melléje, de kár volt, pedig a tervben az is szerepelt, hogy az lesz a sikerszám. Eleve nem volt érthető, hogy Hüvelyk Matyi mitől lett óriás a második részben... De ez is a zűrzavaros sztori része.
Táncok:
Én eddig úgy tudtam, hogy a musicalekben remek táncos részek szoktak előfordulni. Hát én sajnáltam ezeket a szerencsétlen táncosokat és artistákat, mert a tehetségük adott volt, csak épp a koreográfia hiányzott. Az ideimportált sztárkoreográfusnak talán több idő kellett volna, esetleg egy kis varázspor a Bereczkitől. Az is elképzelhető, hogy a személye nem volt jó választás, ha csak a produkciót tekintjük. Nyilván valaki, valamikor majd visszahívást kap odakintről, így van ez.
Rendezés:
Színházi nyelven szokás mondani, hogy a szart fölösleges passzírozni, abból sosem lesz majonéz. A rendezőnek eleve egy rossz alapanyaggal kellett dolgoznia, -néhány kivételtől eltekintve- színészek helyett celebekkel. Ettől függetlenül számtalan szakmai hibát vétett, függetlenül a fényes vagy fényezett pedigrétől. Az, hogy egy-egy szereplő tartósan háttal áll, hogy téblábol, hogy nem képes a karaktere szerint alakítani, hogy tempótlanná válik egy-egy jelenet… s még lehetne sorolni. Nem hinném, hogy Peter Brook színházában ezt tanulta volna.
Szereplők:
Na, elérkeztünk a kategóriák mélypontjához. Többségük oly messze van a színészettől, mint Makó Jeruzsálemtől. A különböző “tévékettős” tehetségtelenségkutató és egyéb agyzsugorító, hígfos reklámműsorok leszűrt maradékai, akikre néhány év múlva már senki sem emlékszik, hacsak nem kezdenek bele egy “bálinttoncsis” botránykodásba.
Hála a gondviselőnek, hogy közéjük néhány igazán tehetséges színész és előadó is keveredett, akik igyekeztek menteni a menthetetlent. Igyekszem a megjelenés sorrendjében bemutatni őket. A kínai kislányról már írtam, aztán csakhamar megjelent a kezdeti reszelős női hang gazdája is a Piroska szerepét megkapó Pokorni(y) Lia. Pokorni. Ismerős név, valahonnét máshonnét… Ex Csányiné sikerrel mélypontra vitte azt, ami már lent volt. Értem én, hogy eredetileg egy kilőtt szereplő a Vadász helyére állt be, de ez nem lehet magyarázat. Ha ezek a Piroskás jelenések nincsenek, a produktum egésze egy órával lett volna kevesebb. Talán az egész viszont jobb. Az efféle megmozdulás (a nézők bevonása, gyerekek felhívása a színpadra) úgymond cucuztatás, akkor működik, ha ezt egy olyan animátor csinálja, akiben ez a képesség ott lakozik. Főleg a szívben. Ugyanis, ha igazából nem szereti a nézőt, akkor ez sosem fog működni, mint ahogy erre példa is adódott a A játékkészítőben. A gyerekszínjátszás is egy szakma, amit tehetség és alapok nélkül nem lehet, nem szabad csinálni. Ennek látjuk negatív eredményeit az országban. Piroska mellé berakták a Nagymamát, hátha. De ez is baklövés volt.
Aztán jöttek a szereplők sorban, s a masszából lassan kikristályosodtak az úgynevezett főszereplők. A népmesehősök: a szemüveges malac, háromfejű sárkány, Aranyka. Aki ezt kitalálta, soha életében nem olvasott népmesét, vagyis magyart nem. Ez afféle “jujdenagyonviccesvagyokugye” típusú karakteralkotás. A Jancsi és malackává hízott Juliska állítólag Amerikában sztárok. Szépen haza lehetne most már kanyarodni. Ekkora arányú gázsiért odakint úgy odateszik a színész-énekesek, hogy a belük lóg. Itthon elég, ha megnyernek valami gagyi műsort és akcentussal elcseszik a magyar Himnuszt. Apuci hiába vetette le a legtöbb site-ról a videót, sokan feltették újra. Ezeket koronázta meg a címszereplő, akit műsorvezetőként nagyon kedveltem, de színészként… A Madách örökös nyilván nem véletlenül kérte ki magának a Lucifer alakítását. De erre már direkt nem emlékszik senki. Ráadásul az utóbbi időben otrombán pösze lett, unottan nyávogós, kásás, mint aki egy kicsit iszogatott előtte. De hát ő a…izé…a Valaki a Szakmában, ha egyáltalán létezik még az a bizonyos Szakma, vagy csak Godot-ként hivatkoznak rá sokan. Szóval, mivel igazából egyiknek sem sikerült belopnia magát a szívembe, beértem a mellékekkel. Már említettem Oroszlán Szonját, kellemes meglepetés volt. Koltai Róbert hozta a szokásosat, amit én ráadásul szeretek. Egy picit felidéződött bennem a sokszor átélt kaposvári színházi feling… Végül Nagy Feró zárta a sort, aki alapból lejátszott mindenkit.
Zárszó:
Sajnos itthon is már teljesen elfogadottá válik a “nesze semmi fogd meg jól” mentalitás. Ezt látjuk felülről lefelé, alulról felfelé. Ami bánt, hogy mindezzel komoly károkat okoznak, amire már évek óta figyelmeztetek, de csak legyintenek rá. “Mit ugrál itt ez a kis senki vidékről? Savanyú a szőlő, öcsi?! Ki vagy te, b-meg? Anyád, jól van? Mutassá pappirt, hogy vagy valaki! Nem is értesz hozzá!” Nos, de. Értek hozzá. Sokkal jobban értek hozzá, mint sokan azok közül, akiket a kondérhoz engedtek. De erre nagyon egyszerű a bizonyítási lehetőség. Adjanak nekem annyi pénzt, mint amibe ez a fércelet került, s olyan igazi szuperprodukciót varázsolok, amilyenek csak az amerikai közönség láthat. Hogy miért? Mert van tehetségem és ezt a tehetséget kamatoztatni tudom. Különösen akkor, ha van rá anyagi keretem. Ízléssel, hozzáértéssel, profizmussal. Ugyanis profi vagyok, s bár a jelenlegi médiasegédmunkások szemében én nem is létezem, tudom, amit tudok. Azt is, hogy ennek a A játékkészítőnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Megjegyzések