Canossa járás
A Canossa-járás fogalma egészen az 1077-es esztendő január 28. napjáig vezet vissza.
IV. Henrik német király nevéhez kötődik, akit VII. Gergely pápa kiátkozott.
Na, ez így szimplán hangzik, nem árt egynéhány kiegészítés.
Az ezredforduló elején egyházi reformok kezdődtek -talán nem is épp ok nélkül-, s a hatalomra jutó VII. Gergely kijelentette, hogy ő és eztán minden pápa a legnagyobb főnök itt e bolygón, még a királyok felett is uralkodhatnak. Ez kissé csípte a szemét az ifjú Henriknek, de ekkor még csak nemtetszését fejezte ki. Erre Gergely -tovább feszítve a húrt- pápai rendelettel megfosztotta a német püspököket méltóságuktól, persze nem éppen ok nélkül és a mindenkori püspökök kinevezését pápai jogkörbe helyezte.
Na erre pöccent be Henrik -de nagyon- és a német püspökökkel együtt kiátkozta a pápát, mire az meg kiátkozta Henriket. Miután jól kiátkozódtak, nekifogtak a több évig tartó háborúskodásnak.
Ez nagyon nem tetszett a német főnemeseknek és igyekeztek rábírni Henriket a pápával való békekötésre. Valójában megzsarolták és arra kényszerítették, hogy három napon át az itáliai Canossa váránál, ahol VII. Gergely pápa időzött, darócruhában, mezítláb kérje bűnei alól feloldozását. Innen hát a Canossa-járás fogalma, az én olvasatomban a bűnbocsánatért elszenvedett színlelt vezeklés. E színjátékba a pápa is belement, visszavonta a kiátkozást, de Henriken ez már nem segített. Belső viszályok, az ellenkirállyal való viaskodás, a szászokkal vívott harc, mely után a pápa újra kiátkozta, majd ellenpápa választása II. Kelemen személyében.
Ez a Henrik még ekkor sem bírt magával, háborút indított Itália ellen, de nem sok sikerrel, majd pedig az ellenpápával császárrá koronáztatta magát. Közben kisebbik fia is megunta már apja hülyeségeit, összefogott a főurakkal és Henriket -ezt az agresszív, aberrált szexmániás őrültet- megfosztották hatalmától. A börtönéből még megszökött ugyan, de -minden valószínűség szerint fia parancsára- az utána eredő katonák megölték. Senki nem siratta, senkinek sem fájt. Mivel kiátkozott volt, teste csak később, a feloldozást követően kerülhetett a császári sírboltba.
IV. Henrik német király nevéhez kötődik, akit VII. Gergely pápa kiátkozott.
Na, ez így szimplán hangzik, nem árt egynéhány kiegészítés.
Az ezredforduló elején egyházi reformok kezdődtek -talán nem is épp ok nélkül-, s a hatalomra jutó VII. Gergely kijelentette, hogy ő és eztán minden pápa a legnagyobb főnök itt e bolygón, még a királyok felett is uralkodhatnak. Ez kissé csípte a szemét az ifjú Henriknek, de ekkor még csak nemtetszését fejezte ki. Erre Gergely -tovább feszítve a húrt- pápai rendelettel megfosztotta a német püspököket méltóságuktól, persze nem éppen ok nélkül és a mindenkori püspökök kinevezését pápai jogkörbe helyezte.
Na erre pöccent be Henrik -de nagyon- és a német püspökökkel együtt kiátkozta a pápát, mire az meg kiátkozta Henriket. Miután jól kiátkozódtak, nekifogtak a több évig tartó háborúskodásnak.
Ez nagyon nem tetszett a német főnemeseknek és igyekeztek rábírni Henriket a pápával való békekötésre. Valójában megzsarolták és arra kényszerítették, hogy három napon át az itáliai Canossa váránál, ahol VII. Gergely pápa időzött, darócruhában, mezítláb kérje bűnei alól feloldozását. Innen hát a Canossa-járás fogalma, az én olvasatomban a bűnbocsánatért elszenvedett színlelt vezeklés. E színjátékba a pápa is belement, visszavonta a kiátkozást, de Henriken ez már nem segített. Belső viszályok, az ellenkirállyal való viaskodás, a szászokkal vívott harc, mely után a pápa újra kiátkozta, majd ellenpápa választása II. Kelemen személyében.
Ez a Henrik még ekkor sem bírt magával, háborút indított Itália ellen, de nem sok sikerrel, majd pedig az ellenpápával császárrá koronáztatta magát. Közben kisebbik fia is megunta már apja hülyeségeit, összefogott a főurakkal és Henriket -ezt az agresszív, aberrált szexmániás őrültet- megfosztották hatalmától. A börtönéből még megszökött ugyan, de -minden valószínűség szerint fia parancsára- az utána eredő katonák megölték. Senki nem siratta, senkinek sem fájt. Mivel kiátkozott volt, teste csak később, a feloldozást követően kerülhetett a császári sírboltba.
Megjegyzések