Színházi világnap 2015
1957. március 27-én nyitotta meg kapuit a párizsi Nemzetek Színháza. Aztán a Nemzetközi Színházi Intézet határozata alapján 1978-tól kezdve a fenti nap lett a Színházi Világnap.
Az idén a kortárs lengyel rendező Krzysztof Warlikowski üzenetét olvassák fel, melyben a színházi szakember megidézi Kafka, Mann és Proust gondolatait, s egyúttal tovább is gondolja azokat, mintegy negatív utópiába vizionálva. Úgy érzi, a mai színház igazi mestereit nem a színház körül kell keresni, s a színháznak a valóságra épülő megmagyarázhatatlanságban végződőnek kellene lennie.
Most ezzel -szerintem- semmi újat nem mondott. A cél már elérve, pipa. Hiszen a színházak többségéből kiszorultak a valódi mesterek, helyi szintekre lebontva gazdasági és politikai erők vették át helyüket. A produktumokban szándékos lerombolása zajlik az eredeti gondolatoknak és érzelmeknek, hogy mindenképp a valóság talajáról indítva a megmagyarázhatatlan káoszba juttassa az előadások minden résztvevőjét. Gyakran a játszó személy se érti, hogy mit csinál, kérdezni pedig -kiszolgáltatott helyzetéből adódóan- gyáva. A néző sem kérdez, mert működésbe lép a császár új ruhája effektus, s ezzel a kör bezárul.
Ezért én inkább egy olyan Színházban hiszek, ahol az alkotó társulat, mint egy nagy testvéri közösség képes együtt élni és lélegezni a produkciókkal, s távoli, de mégis kedves rokonként fogadják a nézőket. Így alkotva meg azt a varázslatot, mely elrepíti mindannyiukat egy sehol nem létező, mégis mindenki számára ismert birodalomba, ahol a gondolatok és a szenvedélyes érzelmek kiszabadulva az ostobaság és gonoszság börtönéből szabadon cikáznak.
Az elmúlt évek morális, szellemi és lelki rombolása sajnos egyre inkább realizálta a fentebbi gondolataim idealizált voltát. Mégis, minden nap úgy kelek fel, hogy talán rémálom mindaz a dilettantizmus és lélekromboló kultúraerőszak, ami most folyik. Aztán szomorúan tapasztalom: ez a valóság. Ha kicsiben is, ha széllel szemben is, de igyekszem ez ellen tenni, s a mindent elöntő kultúrszenny-óceánra csupán apró Noé-csónakot ácsolhatok, de mentem, ami menthető.
Az idén a kortárs lengyel rendező Krzysztof Warlikowski üzenetét olvassák fel, melyben a színházi szakember megidézi Kafka, Mann és Proust gondolatait, s egyúttal tovább is gondolja azokat, mintegy negatív utópiába vizionálva. Úgy érzi, a mai színház igazi mestereit nem a színház körül kell keresni, s a színháznak a valóságra épülő megmagyarázhatatlanságban végződőnek kellene lennie.
Most ezzel -szerintem- semmi újat nem mondott. A cél már elérve, pipa. Hiszen a színházak többségéből kiszorultak a valódi mesterek, helyi szintekre lebontva gazdasági és politikai erők vették át helyüket. A produktumokban szándékos lerombolása zajlik az eredeti gondolatoknak és érzelmeknek, hogy mindenképp a valóság talajáról indítva a megmagyarázhatatlan káoszba juttassa az előadások minden résztvevőjét. Gyakran a játszó személy se érti, hogy mit csinál, kérdezni pedig -kiszolgáltatott helyzetéből adódóan- gyáva. A néző sem kérdez, mert működésbe lép a császár új ruhája effektus, s ezzel a kör bezárul.
Ezért én inkább egy olyan Színházban hiszek, ahol az alkotó társulat, mint egy nagy testvéri közösség képes együtt élni és lélegezni a produkciókkal, s távoli, de mégis kedves rokonként fogadják a nézőket. Így alkotva meg azt a varázslatot, mely elrepíti mindannyiukat egy sehol nem létező, mégis mindenki számára ismert birodalomba, ahol a gondolatok és a szenvedélyes érzelmek kiszabadulva az ostobaság és gonoszság börtönéből szabadon cikáznak.
Az elmúlt évek morális, szellemi és lelki rombolása sajnos egyre inkább realizálta a fentebbi gondolataim idealizált voltát. Mégis, minden nap úgy kelek fel, hogy talán rémálom mindaz a dilettantizmus és lélekromboló kultúraerőszak, ami most folyik. Aztán szomorúan tapasztalom: ez a valóság. Ha kicsiben is, ha széllel szemben is, de igyekszem ez ellen tenni, s a mindent elöntő kultúrszenny-óceánra csupán apró Noé-csónakot ácsolhatok, de mentem, ami menthető.
Megjegyzések