Leni Riefenstahl a zseni és/vagy vérnáci
A Harmadik Birodalom ideológiája viszonylag egyértelművé tette, hogy egy nő dolga nem más, mint anyának, háziasszonynak lenni és csinosan, ápoltan mosolyogni, amikor a férfiak beszélgetnek.
De voltak olyanok, akik nem érték be ezzel a szereppel, s szépen fenéken billentették a szokásokat. Minisorozatom első részében már bemutattam Hanna Reitsch kisasszonyt, Hitler kedvenc pilótanőjét, s most jöjjön a második a trióból.
Leni Riefenstahl, a zseni és/vagy vérnáci?
Gyerekkorával nem untatok senkit, balett táncos szeretett volna lenni, de aztán a színház, majd a mozi elcsábította. Teste atletikus, s egész lénye az erős nőiességet sugározta. Mivel tudatában volt mindennek, a férfiakat (és szerintem a nőket is) az orruknál fogva vezette. Színésznőként mindent elvállalt, erkölcsi gátak nem akadályozták. Kapcsolatokat épített, hogy rendező lehessen.
Fényírói munkásságának korai szakaszában a romlott, erőtlen társadalom és a csodálatos őserőt és szépséget képviselő természet ellentmondásait igyekezett celluloidra rögzíteni. Első munkáinak egyikéhez a mi Balázs Bélánk adta írói tehetségét, szerelmét, s e tomboló, viharos románcban született meg közös alkotásuk a Kék fény.
1932-ben elmegy egy náci pártrendezvényre. Hitler ekkor már pontosan kidolgozott, tükör és házi fotográfusa előtt begyakorolt koreográfia szerint hipnotizálja a tömeget, s a tömegben ámuló Lenit is. Talán ekkor követi el egyetlen és bizonyított bűnét: elhiszi Hitlerről, hogy ő, csakis ő az egyetlen személy az univerzumban, aki az új eszmeiséggel megmenti a világot. A fiatal rendezőnő visszavonhatatlanul Hitler karizmájának rabjává válik, s a rendezvény után azonnal levelet ír neki. Hitler előtt nem ismeretlen Leni neve, ezért gyorsan válaszol és meghívja egy közös víkendre, ahol sok időt töltenek kettesben. Hitler megígéri, ha hatalomra jutnak, Lenit támogatni fogja és felkéri a párt propagandafilmjeinek megrendezésére.
Sokat nem kellett várnia. Három filmet is készíthetett, mely valójában egy. A hit győzelme csupán előjáték, A szabadság napja pedig a maradék anyag újrakeverése. Ám a kettő között készült Az akarat diadala című alkotás a teljes felvett anyag kvintesszenciája. Az akarat diadala az 1934-es pártnapokról készült propaganda dokumentumfilm, mellyel Leni Riefenstahl egy új filmes műfajt, s ráadásul új filmalkotói szemléletet teremtett. Később ez az alkotás lett a rendezőnőt bűnösnek kikiáltók legfőbb bizonyítéka arra, hogy Leni Riefenstahl teljes szívével nemzetiszocialista volt, s elérték, csaknem ötven évig ne készítsen egy filmet sem.
Mindez csak azért furcsa, mert Az akarat diadala egy ügyesen megkomponált, újszerűen művészi dokumentumfilm. Egy történelmi színjáték felvétele, melyben a monumentális díszletek és a szánalmasan ripacs és groteszk játékmódú szereplők mögött véresen komoly politikai harc folyt a hatalom megszerzéséért és annak megtartásáért. Afféle képeket látunk, melyeket manapság a híradóban. Semmi vérgőzös, pusztításra és mások gyilkolására uszító utalás. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban dolgozó és tényleg nyíltan, véresen antiszemita alkotóknak mint például Veit Harlan vagy Fritz Hippler - gyorsan megbocsátottak, s a háború után csak néhány évig kellett hallgatniuk és már újra dolgozhattak. Ezernyi írásműben teszik fel a kérdést, hogy Leni Riefenstahl bűnös volt-e, felelős volt-e sok ezer ember közvetett halálért, hiszen annak a gyilkos gépezetnek a propagandistája lett, amelyik a világra szabadította a poklot. A rengeteg pro és kontra vélemény között nem tisztem választani. Nálam sokkal nagyobb művészek is nyitottan hagyják a kérdést: szükséges-e egy művésznek az aktuális hatalom mellé dörgölőznie csak azért, hogy karrierje biztosítva legyen? Vagy épp ellenkezőleg. Egy igazi művész nem tűrheti a hatalmaskodó, a mások szellemi és testi szabadságának korlátozóit és mindent megtesz a zsarnokok megdöntésének érdekében. Leni Riefenstahl választott. Döntése volt az Ő útja. Sokan megteszik ma is. Kint is és itt bent is. Az pedig az ő döntésük. Az ő akaratuk diadala, vagy bukása.
Az akarat diadalának nemzetközi sikere után minden kapu kitárult előtte. A náci propagandának -úgymond- kapóra jött az 1936-os olimpiai játékok 17 napja. A NOB Őt kérte fel, örökítse meg az utókornak ezt az eseményt. Hitler pedig azt az igényét fogalmazta meg, hogy készítsen egy olyan propaganda dokumentumfilmet a játékokról, amely híven tükrözi a nemzetiszocialista Németország nagyságát a világ felé. Mondok én valamit. Leni Riefenstahl mindenkit átejtett. Filmes szemszögből tekintve - megalkotta az erő, az emberi szépség, a test roppant művészi filmeposzát. Szó sincs benne a misztifikált németségről, se a nacionalista eszmékről, s csak a néha-néha felvillanó jelképek és jellegzetes arcok emlékeztetnek arra, hol és mikor készült.
Technikai szempontból ma már nincs benne semmi meglepő, de akkor forradalmian új volt. 48 különlegesen elhelyezett kamera, köztük sok kézi vezérlésű, teleobjektívvel és speciális szűrőkkel, előre kiválasztott minőségű film alapanyaggal, minden sportágra külön kidolgozott koreográfiával. Fáziskamerák, légifelvételek, síneken és lifteken száguldó operatőrök. Kétszáz órányi felvett nyersanyag, melyet 18 hónapon keresztül egyedül vágott. Sem előtte, sem utána soha senki nem csinált még csak hasonlót sem. Ma már mindkét film hivatalos tananyag szinte az összes filmes egyetemen, s az Olympia bekerült a minden idők tíz legjobb filmes alkotásai közé. Leni Riefenstahl zseni volt, csak éppen egy olyan ember befolyása alá került, aki fel- és kihasználta tehetségét.
A második világháború után kétszer állt bíróság előtt. Bár konkrét bizonyítékokat egyik esetben sem találtak, nem bocsátották meg neki kapcsolatát a fasiszta rezsimmel. Filmet nem forgathatott, így a fotózásban kereste és találta meg örömét. A világot járva kamerájával ugyanazt a szépséget mutatta meg, ami egész életében érdekelte. Nemzetközi elismerést, díjakat nyert a núbiai emberekről készült fotósorozatával, és szakmai körökben is magasan jegyzett az Indiai-óceán mélyén forgatott természetfilmje.
100 esztendősen még azt nyilatkozta, hogy még mindig vannak megvalósítandó tervei, de azokra már nem maradt ideje. 101 éves korában átlépett az árnyak birodalmába. Hazájában emlékezete még most sincs tisztázva. Ahogy sok millió német honfitársáé sem, akik aktív vagy passzív részesei voltak egy pusztító rezsimnek. Gyermekeik, unokáik joga és kötelessége lenne a német történelem eme korszakának tisztázása, rendbe tétele, hogy végre szembenézhessenek vele és véglegesen lezárhassák. Érdekes párhuzam...
De voltak olyanok, akik nem érték be ezzel a szereppel, s szépen fenéken billentették a szokásokat. Minisorozatom első részében már bemutattam Hanna Reitsch kisasszonyt, Hitler kedvenc pilótanőjét, s most jöjjön a második a trióból.
Leni Riefenstahl, a zseni és/vagy vérnáci?
Gyerekkorával nem untatok senkit, balett táncos szeretett volna lenni, de aztán a színház, majd a mozi elcsábította. Teste atletikus, s egész lénye az erős nőiességet sugározta. Mivel tudatában volt mindennek, a férfiakat (és szerintem a nőket is) az orruknál fogva vezette. Színésznőként mindent elvállalt, erkölcsi gátak nem akadályozták. Kapcsolatokat épített, hogy rendező lehessen.
Fényírói munkásságának korai szakaszában a romlott, erőtlen társadalom és a csodálatos őserőt és szépséget képviselő természet ellentmondásait igyekezett celluloidra rögzíteni. Első munkáinak egyikéhez a mi Balázs Bélánk adta írói tehetségét, szerelmét, s e tomboló, viharos románcban született meg közös alkotásuk a Kék fény.
1932-ben elmegy egy náci pártrendezvényre. Hitler ekkor már pontosan kidolgozott, tükör és házi fotográfusa előtt begyakorolt koreográfia szerint hipnotizálja a tömeget, s a tömegben ámuló Lenit is. Talán ekkor követi el egyetlen és bizonyított bűnét: elhiszi Hitlerről, hogy ő, csakis ő az egyetlen személy az univerzumban, aki az új eszmeiséggel megmenti a világot. A fiatal rendezőnő visszavonhatatlanul Hitler karizmájának rabjává válik, s a rendezvény után azonnal levelet ír neki. Hitler előtt nem ismeretlen Leni neve, ezért gyorsan válaszol és meghívja egy közös víkendre, ahol sok időt töltenek kettesben. Hitler megígéri, ha hatalomra jutnak, Lenit támogatni fogja és felkéri a párt propagandafilmjeinek megrendezésére.
Sokat nem kellett várnia. Három filmet is készíthetett, mely valójában egy. A hit győzelme csupán előjáték, A szabadság napja pedig a maradék anyag újrakeverése. Ám a kettő között készült Az akarat diadala című alkotás a teljes felvett anyag kvintesszenciája. Az akarat diadala az 1934-es pártnapokról készült propaganda dokumentumfilm, mellyel Leni Riefenstahl egy új filmes műfajt, s ráadásul új filmalkotói szemléletet teremtett. Később ez az alkotás lett a rendezőnőt bűnösnek kikiáltók legfőbb bizonyítéka arra, hogy Leni Riefenstahl teljes szívével nemzetiszocialista volt, s elérték, csaknem ötven évig ne készítsen egy filmet sem.
Mindez csak azért furcsa, mert Az akarat diadala egy ügyesen megkomponált, újszerűen művészi dokumentumfilm. Egy történelmi színjáték felvétele, melyben a monumentális díszletek és a szánalmasan ripacs és groteszk játékmódú szereplők mögött véresen komoly politikai harc folyt a hatalom megszerzéséért és annak megtartásáért. Afféle képeket látunk, melyeket manapság a híradóban. Semmi vérgőzös, pusztításra és mások gyilkolására uszító utalás. Ezzel szemben ugyanebben az időszakban dolgozó és tényleg nyíltan, véresen antiszemita alkotóknak mint például Veit Harlan vagy Fritz Hippler - gyorsan megbocsátottak, s a háború után csak néhány évig kellett hallgatniuk és már újra dolgozhattak. Ezernyi írásműben teszik fel a kérdést, hogy Leni Riefenstahl bűnös volt-e, felelős volt-e sok ezer ember közvetett halálért, hiszen annak a gyilkos gépezetnek a propagandistája lett, amelyik a világra szabadította a poklot. A rengeteg pro és kontra vélemény között nem tisztem választani. Nálam sokkal nagyobb művészek is nyitottan hagyják a kérdést: szükséges-e egy művésznek az aktuális hatalom mellé dörgölőznie csak azért, hogy karrierje biztosítva legyen? Vagy épp ellenkezőleg. Egy igazi művész nem tűrheti a hatalmaskodó, a mások szellemi és testi szabadságának korlátozóit és mindent megtesz a zsarnokok megdöntésének érdekében. Leni Riefenstahl választott. Döntése volt az Ő útja. Sokan megteszik ma is. Kint is és itt bent is. Az pedig az ő döntésük. Az ő akaratuk diadala, vagy bukása.
Az akarat diadalának nemzetközi sikere után minden kapu kitárult előtte. A náci propagandának -úgymond- kapóra jött az 1936-os olimpiai játékok 17 napja. A NOB Őt kérte fel, örökítse meg az utókornak ezt az eseményt. Hitler pedig azt az igényét fogalmazta meg, hogy készítsen egy olyan propaganda dokumentumfilmet a játékokról, amely híven tükrözi a nemzetiszocialista Németország nagyságát a világ felé. Mondok én valamit. Leni Riefenstahl mindenkit átejtett. Filmes szemszögből tekintve - megalkotta az erő, az emberi szépség, a test roppant művészi filmeposzát. Szó sincs benne a misztifikált németségről, se a nacionalista eszmékről, s csak a néha-néha felvillanó jelképek és jellegzetes arcok emlékeztetnek arra, hol és mikor készült.
Technikai szempontból ma már nincs benne semmi meglepő, de akkor forradalmian új volt. 48 különlegesen elhelyezett kamera, köztük sok kézi vezérlésű, teleobjektívvel és speciális szűrőkkel, előre kiválasztott minőségű film alapanyaggal, minden sportágra külön kidolgozott koreográfiával. Fáziskamerák, légifelvételek, síneken és lifteken száguldó operatőrök. Kétszáz órányi felvett nyersanyag, melyet 18 hónapon keresztül egyedül vágott. Sem előtte, sem utána soha senki nem csinált még csak hasonlót sem. Ma már mindkét film hivatalos tananyag szinte az összes filmes egyetemen, s az Olympia bekerült a minden idők tíz legjobb filmes alkotásai közé. Leni Riefenstahl zseni volt, csak éppen egy olyan ember befolyása alá került, aki fel- és kihasználta tehetségét.
A második világháború után kétszer állt bíróság előtt. Bár konkrét bizonyítékokat egyik esetben sem találtak, nem bocsátották meg neki kapcsolatát a fasiszta rezsimmel. Filmet nem forgathatott, így a fotózásban kereste és találta meg örömét. A világot járva kamerájával ugyanazt a szépséget mutatta meg, ami egész életében érdekelte. Nemzetközi elismerést, díjakat nyert a núbiai emberekről készült fotósorozatával, és szakmai körökben is magasan jegyzett az Indiai-óceán mélyén forgatott természetfilmje.
100 esztendősen még azt nyilatkozta, hogy még mindig vannak megvalósítandó tervei, de azokra már nem maradt ideje. 101 éves korában átlépett az árnyak birodalmába. Hazájában emlékezete még most sincs tisztázva. Ahogy sok millió német honfitársáé sem, akik aktív vagy passzív részesei voltak egy pusztító rezsimnek. Gyermekeik, unokáik joga és kötelessége lenne a német történelem eme korszakának tisztázása, rendbe tétele, hogy végre szembenézhessenek vele és véglegesen lezárhassák. Érdekes párhuzam...
Megjegyzések