Berliner gramofonja
A kis Emile Berliner gyermekkoráról keveset tudni. Csak annyi bizonyos, hogy 1851. május 18-án született a németországi Hannoverben egy igen népes családba.
Édesapja (Samuel) nem túl sikeres kereskedő volt, édesanyja (Sarah) pedig alkalmi zenész. 12 testvérrel kellett megosztoznia azon a kevésen, ami volt, de kiváló tanulási képessége hamar kiemelte a szegénységből. Középiskolái után szüleit segítette, majd 19 esztendősen nekivágott, hogy meghódítsa Amerikát.
Washingtonban kapott hivatalnoki állást, s a keresett kevés pénzen esti egyetemre járt, ahol a műszaki és fizikatudományi ismereteit bővítette. Elég sikeresen, mert beleszeretve a Bell által forgalmazott telefonba, ki- illetve feltalálta annak sokkal tökéletesebb mikrofonját. Bell azonnal megvette az ötletet, Emilet pedig kutatási asszisztensként alkalmazta.
1881-ben házasodott, feleségével (Cora Adler) hat közös gyermekük lett. Néhány év után elege lett a Bell társaságból, s úgy döntött, eztán önálló feltaláló lesz. Tudta, hogy mit akar, hiszen csupán hat év kellett hozzá, hogy benyújtsa szabadalmát a gramofonra. Mindenben jobb volt az Edison-féle fonográfnál. Itt a hang rögzítése cinklemezekre történt, amiről pozitív acélmásolat készült. Ezzel aztán sok-sok száz lemezt lehetett készíteni, így a gramofon nagyon hamar közkedvelt szórakoztatási eszköz lett. A hangot a tölcsér gyűjtötte össze és egy finom bőrből készült membrán alakította át mechanikus rezgéssé. Kezdetben a fordulatszám sem volt tisztázott, ám végül 60 Hz-es, 3600-at forduló motorok fordulatszámának 1:46 arányú csökkentésével 78,26-ban egységesítették.
A lejátszható lemezek tökéletesítése után több gramofon társaságot hozott létre, hogy gyártsák és terjesszék a termékét. Rövid idő alatt kiderült, hogy nem tud mindennel Ő foglalkozni, ezért a gramofon gyártásának jogát eladta a Victor Talking Machine Company nevű cégnek. Ezért is látható e név az akkori fekete lemezeken. Van ott egy helyes kutyus is, de arról majd később.
Szóval a két üzletág különvált, s Emile a lemezek gyártásának legtökéletesebb módját kutatta. Az alapanyaguk eleinte a keménygumi volt, majd egyszerűbb és kezdetleges műanyagok, ám ezek hamar eltörtek. Ekkor Ő is feltalálta a spanyolviaszt, vagyis rálelt annak egyik természetes alapanyagára a sellak nevezetű gyantára, mely igazából apró rovarok váladéka. A sellak módosított változata már tökéletesen alkalmas volt lemezgyártásra.
S hogy miért látható a gramofont hallgató kutyus a régi lemezeken? Emile 1900-ban Angliában utazgatott, ahol megpillantotta Francis Barraud festményét, amin a művész testvérének kutyája, Nipper a gazdi hangját hallgatja gramofonon. Berlinernek annyira megtetszett ez a kép, hogy azonnal megvásárolta, s a kép alapján készített logó lett a gramofonlemezek védjegye.
Berliner a hanglemezgyártást megunva eladta a teljes céget a Radio Corporation of America (RCA) vállalatnak és új kutatás és üzletág felé fordult. Fiával szerette volna megalkotni a tökéletes helikoptert. Az 1920-as évek elejére sikeres tesztrepüléseket hajtottak végre, de az amerikai hadsereget mégsem tudták meggyőzni a helikopter stratégiai fontosságáról. Kutatási anyaga később nagy segítséget nyújtott a biztonságos és számtalan területen bevethető helikopterek kifejlesztésében.
Ma már, a digitális hang korában nehezen hihető, hogy volt idő, amikor a hang rögzítése és annak tökéletes visszaadása nem volt egyszerű és mindenki számára elérhető. Ahogy hallom, manapság újra „felfedezik” a hanglemezt, azt a mikrobarázdás fekete korongot, amit az 1940-es években a magyar származású Goldmark Péter Károly talált ki, s melynek anyaga már nem a sellak, hanem polivinilklorid (Vinyl) volt, amit a magyar szleng csak egyszerűen bakelitnek nevezett, pedig ahhoz semmi köze sem volt. Ezzel rendkívül hosszú mondattal zárom soraimat. Ágy Ő! (Vagy szekrény...)
Édesapja (Samuel) nem túl sikeres kereskedő volt, édesanyja (Sarah) pedig alkalmi zenész. 12 testvérrel kellett megosztoznia azon a kevésen, ami volt, de kiváló tanulási képessége hamar kiemelte a szegénységből. Középiskolái után szüleit segítette, majd 19 esztendősen nekivágott, hogy meghódítsa Amerikát.
Washingtonban kapott hivatalnoki állást, s a keresett kevés pénzen esti egyetemre járt, ahol a műszaki és fizikatudományi ismereteit bővítette. Elég sikeresen, mert beleszeretve a Bell által forgalmazott telefonba, ki- illetve feltalálta annak sokkal tökéletesebb mikrofonját. Bell azonnal megvette az ötletet, Emilet pedig kutatási asszisztensként alkalmazta.
1881-ben házasodott, feleségével (Cora Adler) hat közös gyermekük lett. Néhány év után elege lett a Bell társaságból, s úgy döntött, eztán önálló feltaláló lesz. Tudta, hogy mit akar, hiszen csupán hat év kellett hozzá, hogy benyújtsa szabadalmát a gramofonra. Mindenben jobb volt az Edison-féle fonográfnál. Itt a hang rögzítése cinklemezekre történt, amiről pozitív acélmásolat készült. Ezzel aztán sok-sok száz lemezt lehetett készíteni, így a gramofon nagyon hamar közkedvelt szórakoztatási eszköz lett. A hangot a tölcsér gyűjtötte össze és egy finom bőrből készült membrán alakította át mechanikus rezgéssé. Kezdetben a fordulatszám sem volt tisztázott, ám végül 60 Hz-es, 3600-at forduló motorok fordulatszámának 1:46 arányú csökkentésével 78,26-ban egységesítették.
A lejátszható lemezek tökéletesítése után több gramofon társaságot hozott létre, hogy gyártsák és terjesszék a termékét. Rövid idő alatt kiderült, hogy nem tud mindennel Ő foglalkozni, ezért a gramofon gyártásának jogát eladta a Victor Talking Machine Company nevű cégnek. Ezért is látható e név az akkori fekete lemezeken. Van ott egy helyes kutyus is, de arról majd később.
Szóval a két üzletág különvált, s Emile a lemezek gyártásának legtökéletesebb módját kutatta. Az alapanyaguk eleinte a keménygumi volt, majd egyszerűbb és kezdetleges műanyagok, ám ezek hamar eltörtek. Ekkor Ő is feltalálta a spanyolviaszt, vagyis rálelt annak egyik természetes alapanyagára a sellak nevezetű gyantára, mely igazából apró rovarok váladéka. A sellak módosított változata már tökéletesen alkalmas volt lemezgyártásra.
S hogy miért látható a gramofont hallgató kutyus a régi lemezeken? Emile 1900-ban Angliában utazgatott, ahol megpillantotta Francis Barraud festményét, amin a művész testvérének kutyája, Nipper a gazdi hangját hallgatja gramofonon. Berlinernek annyira megtetszett ez a kép, hogy azonnal megvásárolta, s a kép alapján készített logó lett a gramofonlemezek védjegye.
Berliner a hanglemezgyártást megunva eladta a teljes céget a Radio Corporation of America (RCA) vállalatnak és új kutatás és üzletág felé fordult. Fiával szerette volna megalkotni a tökéletes helikoptert. Az 1920-as évek elejére sikeres tesztrepüléseket hajtottak végre, de az amerikai hadsereget mégsem tudták meggyőzni a helikopter stratégiai fontosságáról. Kutatási anyaga később nagy segítséget nyújtott a biztonságos és számtalan területen bevethető helikopterek kifejlesztésében.
Ma már, a digitális hang korában nehezen hihető, hogy volt idő, amikor a hang rögzítése és annak tökéletes visszaadása nem volt egyszerű és mindenki számára elérhető. Ahogy hallom, manapság újra „felfedezik” a hanglemezt, azt a mikrobarázdás fekete korongot, amit az 1940-es években a magyar származású Goldmark Péter Károly talált ki, s melynek anyaga már nem a sellak, hanem polivinilklorid (Vinyl) volt, amit a magyar szleng csak egyszerűen bakelitnek nevezett, pedig ahhoz semmi köze sem volt. Ezzel rendkívül hosszú mondattal zárom soraimat. Ágy Ő! (Vagy szekrény...)
Megjegyzések