Elillan, mint a füst
Ha a keresőbe beírjuk, hogy Barsy Béla, nagyon sok találatra ne számítsunk. Pedig rengeteg színpadi szerepben, filmvásznon ragyogott alakításaival.
Bevallom férfiasan, sokáig csak az arca és a játéka maradt meg, a nevét sosem tudtam felidézni. Barsy Béla. Bár biztosan sok filmben láttam, de először a Körhinta című Fábri alkotásban figyeltem fel Rá. A sok kiváló alakítás mellett -mert akkor még színészek játszottak a színpadokon és a filmeken- az Ő szerepformálása ragadott meg. A full tehetségtelen Törőcsik apját játszotta, felesége Kiss Manyi. Nem kellett ott manír, meg effektezés, a rendező-operatőr-színész szentháromsága elvitte a filmet úgy, hogy a Cannes-is fejeknek is leesett az álla. Na, onnantól kezdve kezdtem figyelni, vadászni azokra a filmekre, amiben játszott.
1906-ban született Pest mellett. A pályája Kolozsvárott indult, mint statiszta. S az íve a még régi és dicsőséges Nemzeti Színházban ért véget. Nem tanulta Ő a színészmesterséget, mert tudta, mert tehetséges volt. Amit kellett, amiből hiány mutatkozott, azt elleste az akkori nagyoktól. Így ment ez akkoriban, mert az, aki nem volt odavaló, hamar kipottyant. Csak egy kicsivel később kezdett felhígulni a szakma, s elvtársi és urambátyám alapon szétzilálódni. Barsy a szamárlétrát keményen végigmászva jutott el az igazi főszerepekig. Kossuth-díjat is adtak Neki, aminek akkor talán még nagyobb értéke volt, mint manapság.
Filmes pályája az ötvenes és hatvanas években volt aktív. Körhinta - Hannibál tanár úr - Bakaruhában - Édes Anna - A Noszty fiú esete Tóth Marival - Aranyember - Húsz óra - A kőszívű ember fiai - Szegénylegények. Csak néhány filmcím, melyekhez köthető a neve.
Néha elgondolkodtató, hogy ha egy színész az égi társulatba szerződik, akkor meddig marad meg az emlékezete. Szomorúan látom, hogy nem sokáig. Az igénytelen moslék, ami elöntötte ezt a valaha szép szakmát, minden erejével igyekszik kisöpörni a fejekből a régi nagyok emlékét, akik még értettek is ahhoz, amit csináltak. De ugyanez van a többi művészeti ágban is, ahol a dilettantizmus, a tehetetlen balfékség uralkodik. Ma már ugyan hogyan is lehetne olyan filmet csinálni, ami nem „aktuális” volta miatt kapna kiemelt figyelmet, hanem mert tehetséges rendező, tehetséges operatőr és tehetséges színészek alkotják a stáblistát? Természetesen a kérdés költői, ám a mai filmeket a valódi, értő közönség -ami maradt- épp az „aktuális” értéktelensége miatt utasítja el.
Barsy Béla ahhoz a színészgenerációhoz tartozott, akikre az operatőr bátram zoomolhatott, mert még a tekintetük, egy fejbiccentésük is kifejezte, ki tudta fejezni az adott karakter belső, lelki folyamatait. A megszólalásaik soha nem csengtek üresen, hamisan, pedig csak szerepet játszottak, ám azt oly meggyőző erővel, hitelesen, hogy aki csak egyszer is „látta”, annak beleégett emlékezetébe. Ezért állítom, hogy ma, Magyarországon a hivatalos művészet halott, mert a jelenlegi struktúrában a Barsy Bélák, Fábri Zoltánok, Illés Györgyök már nem rúghatnának labdába.
Bevallom férfiasan, sokáig csak az arca és a játéka maradt meg, a nevét sosem tudtam felidézni. Barsy Béla. Bár biztosan sok filmben láttam, de először a Körhinta című Fábri alkotásban figyeltem fel Rá. A sok kiváló alakítás mellett -mert akkor még színészek játszottak a színpadokon és a filmeken- az Ő szerepformálása ragadott meg. A full tehetségtelen Törőcsik apját játszotta, felesége Kiss Manyi. Nem kellett ott manír, meg effektezés, a rendező-operatőr-színész szentháromsága elvitte a filmet úgy, hogy a Cannes-is fejeknek is leesett az álla. Na, onnantól kezdve kezdtem figyelni, vadászni azokra a filmekre, amiben játszott.
1906-ban született Pest mellett. A pályája Kolozsvárott indult, mint statiszta. S az íve a még régi és dicsőséges Nemzeti Színházban ért véget. Nem tanulta Ő a színészmesterséget, mert tudta, mert tehetséges volt. Amit kellett, amiből hiány mutatkozott, azt elleste az akkori nagyoktól. Így ment ez akkoriban, mert az, aki nem volt odavaló, hamar kipottyant. Csak egy kicsivel később kezdett felhígulni a szakma, s elvtársi és urambátyám alapon szétzilálódni. Barsy a szamárlétrát keményen végigmászva jutott el az igazi főszerepekig. Kossuth-díjat is adtak Neki, aminek akkor talán még nagyobb értéke volt, mint manapság.
Filmes pályája az ötvenes és hatvanas években volt aktív. Körhinta - Hannibál tanár úr - Bakaruhában - Édes Anna - A Noszty fiú esete Tóth Marival - Aranyember - Húsz óra - A kőszívű ember fiai - Szegénylegények. Csak néhány filmcím, melyekhez köthető a neve.
Néha elgondolkodtató, hogy ha egy színész az égi társulatba szerződik, akkor meddig marad meg az emlékezete. Szomorúan látom, hogy nem sokáig. Az igénytelen moslék, ami elöntötte ezt a valaha szép szakmát, minden erejével igyekszik kisöpörni a fejekből a régi nagyok emlékét, akik még értettek is ahhoz, amit csináltak. De ugyanez van a többi művészeti ágban is, ahol a dilettantizmus, a tehetetlen balfékség uralkodik. Ma már ugyan hogyan is lehetne olyan filmet csinálni, ami nem „aktuális” volta miatt kapna kiemelt figyelmet, hanem mert tehetséges rendező, tehetséges operatőr és tehetséges színészek alkotják a stáblistát? Természetesen a kérdés költői, ám a mai filmeket a valódi, értő közönség -ami maradt- épp az „aktuális” értéktelensége miatt utasítja el.
Barsy Béla ahhoz a színészgenerációhoz tartozott, akikre az operatőr bátram zoomolhatott, mert még a tekintetük, egy fejbiccentésük is kifejezte, ki tudta fejezni az adott karakter belső, lelki folyamatait. A megszólalásaik soha nem csengtek üresen, hamisan, pedig csak szerepet játszottak, ám azt oly meggyőző erővel, hitelesen, hogy aki csak egyszer is „látta”, annak beleégett emlékezetébe. Ezért állítom, hogy ma, Magyarországon a hivatalos művészet halott, mert a jelenlegi struktúrában a Barsy Bélák, Fábri Zoltánok, Illés Györgyök már nem rúghatnának labdába.
Megjegyzések