Fellini
"Az utolsó rózsalovag." Így említi Őt a róla szóló könyvében Tullio Kezich, aki maga is sikeres filmforgatókönyv író volt. Aztán ki merte mondani, hogy főhősünk halálával eltűnt az igazi mozi és kiesett a művészet kategóriájából.
Életrajzi adatokkal nem untatok senkit. Lexikonok is léteznek. Inkább arról írok, hogy nekem mit jelent, számomra mi a felfogható Federico Fellini, a filmművészet mágusának életművéből.
Hamar rájöttem, hogy Fellini egy hihetetlenül nagy kópé. Ráadásul a túlélés érdekében mindenre képes volt. Aztán később, mikor sok-sok kanyar után végül Ő ülhetett a rendezői székbe, bravúrosan átverte a világot. Mindenki azt hitte, a mester én-filmeket készít, holott valójában csak folytatta a gyerekkori fantáziavilágának ábrázolását. A valóság apró morzsáit úgy hintette el munkáiban, hogy úgy tűnjön: ez a mester életéről szól. Olyan új filmes műfajt teremtett, amit a második nagy világégés után alig értettek, ezért gyorsan elnevezték neorealizmusnak. Fellini nem szerette, ha bármilyen skatulyába helyezik, így aztán újabb és újabb varázslatokkal állt elő.
Néhány éve aztán rájöttem a lényegre. Valójában egyetlen valamirevaló Fellini filmet sem lehet elmesélni, mert világa egy olyan filmnyelven íródott, melyet érezni kell. Hangulatok, érzelmi hullámzások, ízek, illatok, hangok elegye adja azt az érzetet, amitől úgy gondoljuk: ez a film remek. Aztán néhány perc múlva -mikor visszatérünk ebbe a kifordított, csúful festett valóságba- képesek vagyunk ellentmondani önmagunknak, letagadva a tényt, hogy igen, mertünk érezni valamit.
Fellini csaknem 30 filmet csinált, ám ebből -sokak véleményét helyeselve- alig hét alkotás az, ami nevét a magasságokba emeli. Ehhez járult hozzá a szinte állandó stáb és a kiváló zeneszerző: Nino Rota muzsikája. Tehát aki rászánja magát, hogy megnézzen egy Fellini filmet, az felejtse el mindazt, amit addig gondolt a moziról úgy általában, inkább tárja ki a lelkét, s hagyja, hogy a film érzelmeket generáljon. Érzelmeket, melyektől nem szabad megrémülni, mert valójában azok mi magunk vagyunk. Merjünk önmagunk lenni.
Életrajzi adatokkal nem untatok senkit. Lexikonok is léteznek. Inkább arról írok, hogy nekem mit jelent, számomra mi a felfogható Federico Fellini, a filmművészet mágusának életművéből.
Hamar rájöttem, hogy Fellini egy hihetetlenül nagy kópé. Ráadásul a túlélés érdekében mindenre képes volt. Aztán később, mikor sok-sok kanyar után végül Ő ülhetett a rendezői székbe, bravúrosan átverte a világot. Mindenki azt hitte, a mester én-filmeket készít, holott valójában csak folytatta a gyerekkori fantáziavilágának ábrázolását. A valóság apró morzsáit úgy hintette el munkáiban, hogy úgy tűnjön: ez a mester életéről szól. Olyan új filmes műfajt teremtett, amit a második nagy világégés után alig értettek, ezért gyorsan elnevezték neorealizmusnak. Fellini nem szerette, ha bármilyen skatulyába helyezik, így aztán újabb és újabb varázslatokkal állt elő.
Néhány éve aztán rájöttem a lényegre. Valójában egyetlen valamirevaló Fellini filmet sem lehet elmesélni, mert világa egy olyan filmnyelven íródott, melyet érezni kell. Hangulatok, érzelmi hullámzások, ízek, illatok, hangok elegye adja azt az érzetet, amitől úgy gondoljuk: ez a film remek. Aztán néhány perc múlva -mikor visszatérünk ebbe a kifordított, csúful festett valóságba- képesek vagyunk ellentmondani önmagunknak, letagadva a tényt, hogy igen, mertünk érezni valamit.
Fellini csaknem 30 filmet csinált, ám ebből -sokak véleményét helyeselve- alig hét alkotás az, ami nevét a magasságokba emeli. Ehhez járult hozzá a szinte állandó stáb és a kiváló zeneszerző: Nino Rota muzsikája. Tehát aki rászánja magát, hogy megnézzen egy Fellini filmet, az felejtse el mindazt, amit addig gondolt a moziról úgy általában, inkább tárja ki a lelkét, s hagyja, hogy a film érzelmeket generáljon. Érzelmeket, melyektől nem szabad megrémülni, mert valójában azok mi magunk vagyunk. Merjünk önmagunk lenni.
Megjegyzések