Mindenki fotográfus
De tényleg.
Igazából erre akkor kezdtem gyanakodni, amikor megtudtam, hogy egy régi ismerősöm, akit kedvelek, valójában fotográfus és költő. A mobillal készült fekete-fehér fotóit elnézve elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mindenkiben ott lapul egy eredeti fotográfus? S igen! Még bennem is? Hát, valaki lapul, de néhány évtized nem volt elég kiderítenem, hogy kicsoda, vagy inkább: kicsodák.
Eddig abban a boldog, öntudatlan állapotban leledztem, hogy a fotózáshoz semmi tehetségem. Aztán a témában mélyre ásva az alábbi érdekes tapasztalatokat szereztem.
A különféle közösségi médiák felületeire naponta több millió fényképet töltenek fel, mely masszának legalább a fele afféle művészi alkotási szándékkal született, s ezeket csupa-csupa „fotográfus” készített. Hm... Nézem ezeket a képeket, s megerősödik bennem a gondolat: e fotók többségénél az általam lőtt alkotások talán még jobbak is kicsit.
A „művészek” többsége egymás sémáit másolja. (Egy kicsit én is, de én legalább nem tekintem magam fotográfusnak.) Vagyis a stílusok kiválasztásában egy már meglévőt követnek, eszük ágában sincs kísérletezni, netalán új, önálló ötlettel előállni. Ez legjobban a fekete-fehér fotók esetében érezhető, ahol a színek, az ezekkel játszó effektek végtelen száma nem zavar be. A monokróm képeknél általában hat sémából választanak. Ha az Instagramon vagy az EyeEm oldalain rákeres az ember a fekete-fehér képekre, a megtekintésük után néhány perccel rájön, hogy unalmasak. Már a témákban is egymást majmolják, holott az az egyetlen, amiben még lehetne maradandót, eredetit alkotni.
A legtöbb „fotográfus” már rég elfeledte a hagyományos, rollfilmes fényképezést. Sőt, a digitális fényképezőgépek sem érdeklik. Csak előkapja a mobilját és már kattintgat is. Aztán az ötszáz képből jó, ha akad egy használható, ami némi utómunka után megosztásra kerül. S itt a lényeg: utómunka.
Azt is észrevettem, hogy a legtöbb monokróm fotó, nem is monokróm, hanem színes, csak épp utólag „lehúzták” róluk a színeket. Megdobták néhány kis filterrel és kész is. Sajna a csúcsnak kikiáltott P30 is belső szoftverrel oldja meg a „színtelenséget”, pedig korábban a P9-ben a Leica-val közös fejlesztés eredményeként elhelyeztek egy igazi monokróm lencsét is. Érthetetlen, miért nem vitték tovább ezt a vonalat... A jó szem meglátja a különbséget.
A monokróm fotózás, ami egyébként nem azonos a fekete-fehér képalkotással, még mindig a legkedveltebb forma a dokumentarista, szociofotók esetében. Ennek viszonylag egyszerű oka, hogy a fotós a témára igyekszik irányítani a néző figyelmét, s nem hagyja, hogy a színek miatt elkalandozzon. A fény-árnyék játékkal, a szemcsés textúra beállításával igazán drámai erejű képek alkothatók. Ezért is hiszik az önjelölt fotográfusok, hogy a szürkeárnyalatos képek előállításával -bármi is legyen a téma- ők már igazi művészek.
Pitypang (virág), óriáskerék, utcakép, fiatal női és gyerekportré. Ezzel a felsorolással szinte el is mondtam a „blekkendvájt” fotók 90 százalékát. Ami ezeken kívül esik, az az igazi tehetség. Ám valami furcsa helyzet folytán az emberek többségének már nem kell a minőség, az egyedi, a különleges. A tucattermék kell, az átlagos, melyeket maga is elkészíthet, s csak egy pirinyó fantázia szükséges hozzá. Így válik igazzá, hogy mindenki lehet fotográfus, mindenkiben ott bújik meg egy fotóművész, csak a megfelelő menedzselés kell hozzá.
A mai mobilok legjobbjai sem fogják soha lepipálni a hagyományos, rollfilmes, ezüst zselatinos, tükörreflexes masinákat. Egy nagydíjas természetfotós nem a mobilját szorongatva fog órákig hasalni a sárban, hogy a flamingók násztáncáról elcsípjen egy aranyérmes pillanatot. Ám az emberek megtekintik a kiállított, csodálatos képeket, majd mobiljukkal lefotózzák és hangosan csettintenek: „Na, ez most nekem is megvan, s nem kellett hozzá semmi, csak a mobilom. Gyorsan meg is osztom a „fészbukon” vagy az „instán”, hadd lássa mindenki!”
S bizony az emberek „lájkolni” fogják és megdicsérik, mert a művész, aki az eredeti képet készítette, ezeken a csatornákon nincs jelen, hiszen a szíve facsarodna össze, ha meglátná, hogy ezek a gyűjtőoldalak miképpen butítják le, teszik tönkre a feltöltött tartalmakat. Mert a nagy tömegnek tényleg nem kell a különleges, a minőségi. Megfelel a megfelelő is, ami hosszú távon egy ízlésbeli devalválódást eredményez. Ennek egyértelmű hatásai, következményei már részei a jelenünknek. Bármely művészeti ágat is vizsgáljuk, elöntötte a tehetségtelen, gagyi középszerűség. Az új generációk pedig már ezt fogják etalonnak elfogadni, továbbrontani.
Ha visszakanyarodunk a fotóművészethez és bedobunk néhány nagy nevet, a mai képalkotók, „fotósopperek” csak a vállukat vonogatják. Mit kezdhetnek egy olyan listával, amiben ott találni Weegee, Hine, Arbus, Smith, Kertész, Halsman, Weston, Lange, Capa, Bresson nevét. A mai fotóstársadalom sztárjai az Instagramon vagy az EyEm-en zsebelik be az elismeréseket, s legtöbbször középszerű, kommersz képeiket dollár ezrekre képesek váltani. Vitathatatlanul ők a jövő. S hogy mi lesz majd utánuk? Én abba már nem is igen akarok belegondolni.
De addig még hátha születnek igazi művészek, akik épp a sok rossz példából tanulva kialakítják a saját stílusukat, s ha óriási szerencsével odajutnak, ahol megmutathatják magukat, akkor a többieknek leesik az álluk. Most a fotózást kedvelőknek hívom fel a figyelmét egy teljesen ingyenes, ám roppant praktikus kiegészítőre, ami kivételesen nem mobileszközökre készült.
Az Optik Verve Labs filtercsomagja előszörre furcsának hat apró méretével, ám ha feltelepítjük és társítjuk akár a szintén ingyenes IrfanView képböngészővel, akkor megnyitáskor kiderül, hogy milyen nagy tudás rejtezik benne. Szerencsére gondoltak azokra is, akik színes fotóikat szeretnék átalakítani monokrómmá, mert bőven tettek bele filtereket.
Az aprócska ingyenes itt tölthető
Az igazi fotóművésznek készülőknek, -akik ráadásul a hatásosabb fekete-fehér fotózást választják- inkább azt ajánlom, hogy valamilyen jobb minőségű digitális kamerát használjanak, de arról már ne nagyon álmodozzanak, hogy találnak itthon olyan fotóstúdiót, ahol a képeket tisztességesen elő is tudják hívni és papírképpé varázsolják. De ne adják fel, fotózzanak sokat, nézzék meg mások munkáit, induljanak versenyeken. Hátha! Hiszen mindenki fotográfus.
Igazából erre akkor kezdtem gyanakodni, amikor megtudtam, hogy egy régi ismerősöm, akit kedvelek, valójában fotográfus és költő. A mobillal készült fekete-fehér fotóit elnézve elbizonytalanodtam. Lehet, hogy mindenkiben ott lapul egy eredeti fotográfus? S igen! Még bennem is? Hát, valaki lapul, de néhány évtized nem volt elég kiderítenem, hogy kicsoda, vagy inkább: kicsodák.
Eddig abban a boldog, öntudatlan állapotban leledztem, hogy a fotózáshoz semmi tehetségem. Aztán a témában mélyre ásva az alábbi érdekes tapasztalatokat szereztem.
A különféle közösségi médiák felületeire naponta több millió fényképet töltenek fel, mely masszának legalább a fele afféle művészi alkotási szándékkal született, s ezeket csupa-csupa „fotográfus” készített. Hm... Nézem ezeket a képeket, s megerősödik bennem a gondolat: e fotók többségénél az általam lőtt alkotások talán még jobbak is kicsit.
A „művészek” többsége egymás sémáit másolja. (Egy kicsit én is, de én legalább nem tekintem magam fotográfusnak.) Vagyis a stílusok kiválasztásában egy már meglévőt követnek, eszük ágában sincs kísérletezni, netalán új, önálló ötlettel előállni. Ez legjobban a fekete-fehér fotók esetében érezhető, ahol a színek, az ezekkel játszó effektek végtelen száma nem zavar be. A monokróm képeknél általában hat sémából választanak. Ha az Instagramon vagy az EyeEm oldalain rákeres az ember a fekete-fehér képekre, a megtekintésük után néhány perccel rájön, hogy unalmasak. Már a témákban is egymást majmolják, holott az az egyetlen, amiben még lehetne maradandót, eredetit alkotni.
A legtöbb „fotográfus” már rég elfeledte a hagyományos, rollfilmes fényképezést. Sőt, a digitális fényképezőgépek sem érdeklik. Csak előkapja a mobilját és már kattintgat is. Aztán az ötszáz képből jó, ha akad egy használható, ami némi utómunka után megosztásra kerül. S itt a lényeg: utómunka.
Azt is észrevettem, hogy a legtöbb monokróm fotó, nem is monokróm, hanem színes, csak épp utólag „lehúzták” róluk a színeket. Megdobták néhány kis filterrel és kész is. Sajna a csúcsnak kikiáltott P30 is belső szoftverrel oldja meg a „színtelenséget”, pedig korábban a P9-ben a Leica-val közös fejlesztés eredményeként elhelyeztek egy igazi monokróm lencsét is. Érthetetlen, miért nem vitték tovább ezt a vonalat... A jó szem meglátja a különbséget.
A monokróm fotózás, ami egyébként nem azonos a fekete-fehér képalkotással, még mindig a legkedveltebb forma a dokumentarista, szociofotók esetében. Ennek viszonylag egyszerű oka, hogy a fotós a témára igyekszik irányítani a néző figyelmét, s nem hagyja, hogy a színek miatt elkalandozzon. A fény-árnyék játékkal, a szemcsés textúra beállításával igazán drámai erejű képek alkothatók. Ezért is hiszik az önjelölt fotográfusok, hogy a szürkeárnyalatos képek előállításával -bármi is legyen a téma- ők már igazi művészek.
Pitypang (virág), óriáskerék, utcakép, fiatal női és gyerekportré. Ezzel a felsorolással szinte el is mondtam a „blekkendvájt” fotók 90 százalékát. Ami ezeken kívül esik, az az igazi tehetség. Ám valami furcsa helyzet folytán az emberek többségének már nem kell a minőség, az egyedi, a különleges. A tucattermék kell, az átlagos, melyeket maga is elkészíthet, s csak egy pirinyó fantázia szükséges hozzá. Így válik igazzá, hogy mindenki lehet fotográfus, mindenkiben ott bújik meg egy fotóművész, csak a megfelelő menedzselés kell hozzá.
A mai mobilok legjobbjai sem fogják soha lepipálni a hagyományos, rollfilmes, ezüst zselatinos, tükörreflexes masinákat. Egy nagydíjas természetfotós nem a mobilját szorongatva fog órákig hasalni a sárban, hogy a flamingók násztáncáról elcsípjen egy aranyérmes pillanatot. Ám az emberek megtekintik a kiállított, csodálatos képeket, majd mobiljukkal lefotózzák és hangosan csettintenek: „Na, ez most nekem is megvan, s nem kellett hozzá semmi, csak a mobilom. Gyorsan meg is osztom a „fészbukon” vagy az „instán”, hadd lássa mindenki!”
S bizony az emberek „lájkolni” fogják és megdicsérik, mert a művész, aki az eredeti képet készítette, ezeken a csatornákon nincs jelen, hiszen a szíve facsarodna össze, ha meglátná, hogy ezek a gyűjtőoldalak miképpen butítják le, teszik tönkre a feltöltött tartalmakat. Mert a nagy tömegnek tényleg nem kell a különleges, a minőségi. Megfelel a megfelelő is, ami hosszú távon egy ízlésbeli devalválódást eredményez. Ennek egyértelmű hatásai, következményei már részei a jelenünknek. Bármely művészeti ágat is vizsgáljuk, elöntötte a tehetségtelen, gagyi középszerűség. Az új generációk pedig már ezt fogják etalonnak elfogadni, továbbrontani.
Ha visszakanyarodunk a fotóművészethez és bedobunk néhány nagy nevet, a mai képalkotók, „fotósopperek” csak a vállukat vonogatják. Mit kezdhetnek egy olyan listával, amiben ott találni Weegee, Hine, Arbus, Smith, Kertész, Halsman, Weston, Lange, Capa, Bresson nevét. A mai fotóstársadalom sztárjai az Instagramon vagy az EyEm-en zsebelik be az elismeréseket, s legtöbbször középszerű, kommersz képeiket dollár ezrekre képesek váltani. Vitathatatlanul ők a jövő. S hogy mi lesz majd utánuk? Én abba már nem is igen akarok belegondolni.
De addig még hátha születnek igazi művészek, akik épp a sok rossz példából tanulva kialakítják a saját stílusukat, s ha óriási szerencsével odajutnak, ahol megmutathatják magukat, akkor a többieknek leesik az álluk. Most a fotózást kedvelőknek hívom fel a figyelmét egy teljesen ingyenes, ám roppant praktikus kiegészítőre, ami kivételesen nem mobileszközökre készült.
Az Optik Verve Labs filtercsomagja előszörre furcsának hat apró méretével, ám ha feltelepítjük és társítjuk akár a szintén ingyenes IrfanView képböngészővel, akkor megnyitáskor kiderül, hogy milyen nagy tudás rejtezik benne. Szerencsére gondoltak azokra is, akik színes fotóikat szeretnék átalakítani monokrómmá, mert bőven tettek bele filtereket.
Az aprócska ingyenes itt tölthető
Az igazi fotóművésznek készülőknek, -akik ráadásul a hatásosabb fekete-fehér fotózást választják- inkább azt ajánlom, hogy valamilyen jobb minőségű digitális kamerát használjanak, de arról már ne nagyon álmodozzanak, hogy találnak itthon olyan fotóstúdiót, ahol a képeket tisztességesen elő is tudják hívni és papírképpé varázsolják. De ne adják fel, fotózzanak sokat, nézzék meg mások munkáit, induljanak versenyeken. Hátha! Hiszen mindenki fotográfus.
Megjegyzések