Csáth Géza

Még megtekinthető a Petőfi Irodalmi Múzeumban az a kiállítás, melyet Brenner József „hármasművész” halálának 100. évfordulójára rendeztek. Ha a Brenner József név nem lenne ismerős, akkor elárulom, hogy Csáth Gézaként vált ismert íróvá, zeneszerzővé és zenekritikussá. Kosztolányi Dezső unokaöccseként is gyakran megemlítik, s a két művészt szenvedélybetegségük is összekapcsolja.

Szóval ez a Brenner Jóska Szabadkán született, s a papája mindenképpen hegedűművészt akart faragni belőle, de Józsikának semmi kedve sem volt hozzá. A festészet jobban érdekelte, ám ahhoz meg tehetsége nem akadt. Így inkább zenekritikákat írt különböző újságokba. Az orvosi egyetemen tanult, s végül pszichiáter, pszichoanalitikus orvos diplomát szerzett. Ám előtte még Bródy Sándor biztatására irodalmi babérok megszerzését is célul tűzte ki, s próbálkozásai nem voltak sikertelenek. Írt a Pesti Naplónak, a Nyugatnak, s csakhamar önálló novelláskötete is megjelent A varázsló kertje címen.

Diplomás idegorvosként kezdett dolgozni, mellette írt és kisebb-nagyobb adagokban morfiumozta magát. Az irodalomtörténészek úgy szépítik a dolgot, hogy azért nyúlt a szerhez, mert (tévesen) halálos tüdőbetegséggel diagnosztizálták. Vagy egyszerűen csak egy jómódú, sikeres, unatkozó, nőcsábász, kicsapongó életet élő ficsúr kalandvágya csúcsosodott ki a morfium használatában.

Azt gondolta -orvosként- képes lesz uralkodni a szeren, de amaz sokkal erősebbnek bizonyult. Oly annyira, hogy az eleinte még irodalmi értékű írásait felváltották az orvosi tárgyú cikkei, majd ezek is elmaradtak. Katonaorvosként, majd körorvosként is leszerepelt, a végére nem maradt más, mint egy agyonmérgezett, fóbiákkal és démonokkal küzdő drogos. Veszedelmes állapotában kiszökött a zárt intézetből, ahol kezelték és lelőtte feleségét, majd előszörre nem, de másodszori nekifutásra önmagával is sikerült végeznie.

Nyilván, efféle sarkítással is leírható az élete, de a műveit olvasgatva a helyzet sokkal bonyolultabb. Szerintem az elején a nagy kaland, a morfium által előidézhető misztikus utazás izgalmai vonzották, s ezek az „utazások” lettek ihletői írásainak. Szerintem itt tegyünk is egy pontot. A többi már csak egy pusztító harc a „homokemberrel”, afféle magánügy, egy szerencsétlen, beteg ember önpusztítása, melynek végére -32 évesen- egy csomókban hulló hajú, rettenetesen büdös, rothadó szájszagot árasztó, csontsoványra fogyott lidérccé vált. Tényleg akarunk mi erről tudni? Lehet, hogy Kosztolányi, aki pedig a kokain ölelésében vergődött, végül ezért nem írta meg ötszáz oldalas regényét unokatestvéréről.

„Nyilvánvaló, hogy ekkor már ketten gondolkoztak és cselekedtek: ő és a morfium, mely beivakodott a vérébe és átalakította egykori egyéniségét... Ez a szer lehúz a földre, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz. Csáth Géza az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre tekintett. Különös átalakulás, melyről eddig nem olvastam, minthogy az írók túlon-túl regényes színben látják a morfinizmust.”



Az utókor nehezen tudja elhelyezni Csáth irodalmi munkásságát. Lehet, hogy azért, mert újra felfedezése csupán a huszadik század végén történt meg. E különös, tragédiába fúló életről és a hozzá kapcsolódó írói termésről még mindig nincs teljes képet mutató kutatási anyag. De mindenképpen érdekes és izgalmas kihívást jelenthet a kutatóknak, irodalmi és pszichológiai értelemben egyaránt.