Gózon úr

A szülők épp rokonlátogatóban voltak Érsekújváron, amikor édesanyjánál megindult a szülés. 

Esztergomba hazatérve a kisfiú ügyesen szerepelgetett, így aztán beíratták Rákosi Szidi magán színiiskolájába.

A fiatal Groszman, később Gózon, előbb vidéken aztán a „Körös-parti Párizs”,  Nagyvárad híres színházában kezdte pályáját. Itt ismerkedett meg és kötöttek örök barátságot Kabos Gyulával. 

Gózon kiváló komikusi vénája, remek énekhangja és drámai játékstílusa hamar a vezető művészek közé juttatta. Minden szép és jó lett volna, ám Nagy Endre a kor híres kabaré személyisége Pestre csábította. Ment is, s a magyar fővárosban „bejárt" néhány színházat, míg végül a régi, legendás Nemzeti Színházhoz szerződhetett.

Gózon Gyula (1885.04.19.-1972.10.08.)

A kalandos fiatal évek sikert és szerelmet hoztak Neki. 1917. januárjában vette feleségül Berky Lili művésznőt, aki az életben és a színpadon örökös partnere lett. A harmincas évek derekán vették azt a kis földet, amin a Gózon "villa" épült. Itt éltek, éldegéltek, miközben szakmai és közönségsikerek fűszerezték mindennapjaikat. Aztán jött a háború, s a fellépési lehetőségek elfogytak. Nem menekültek el, hanem fogcsikorgatva, de túlélték a nehéz időket. 1945 után visszatért a Nemzeti Színház színpadára, újra arcán érezhette a filmstúdiók erős lámpáinak hőjét.

Csodálatos életútja volt, melynek ékkövei az Érdemes művész, Kossuth-díj, Kiváló Művész elismerések.

"... amikor második reálista voltam, Nagy tanító úr igyekezett kipofozni belőlem a színészetet... Minden óra előtt végigkérdezte az osztályt, hogy ki mi akar lenni... hát engem mindég utoljára hagyott. - Hát te mi leszel? - Adta fel a kérdést nekem. - Színész! - feleltem, és az arcomat odatartottam a tenyere alá. Mert ilyenkor kijárt a pofon. Két éven át, minden óra előtt megkérdezte Nagy tanár úr, hogy mi akarok lenni, én meg rendíthetetlenül azt feleltem: színész... és ő pedig pontosan kiutalta erre a pofont..."  

Az utolsó kilenc éve csupa szomorúság. Nincs annál szörnyűbb, mint amikor egy Színművész elveszíti legfőbb „kellékét” a memóriáját. Magányos árnyak közé költözik, s még majd egy évtizednyit beszélget velük, kik már rég az égi társulatban játszanak. Aztán az utolsó párbeszéd Schiller: Ármány és szerelem című drámájából még ideát, ám a vége, Somlay Artúr replikája már odaát.

"... Nem tudom, igaz-e, hogy ha az ember elmegy majd innét, valahol odalent, vagy odafent megkérdezik: - Mit csináltál? Hát, ha igaz, én ezt felelem majd: Játszottam, játszottam mindig és mindent... szeretem az embereket és boldog vagyok, mert érzem, hogy ők is szeretnek. Ám a függöny már lefelé szalad. Tudom én. De szép volt az egész."