Hagyaték - a Taródi vár
A legtöbb ember, -bár vágya lenne rá,- igazi hagyaték nélkül tűnik el.
Nem, nem úgy értem, hogy élete folyamán ne gyűjtögetne/harácsolna vagyont, amit aztán így vagy úgy eloszt a hátrahagyottak között. Nem. Inkább valami szellemi vagy alkotói hagyatékra gondolok. Olyasvalamire, ami nem is inkább anyagi értéknek számít, hanem egy ember szellemi öröksége, amiben vagy inkább amiből megismerhető annak az embernek a jelleme, személyisége, s bizonyos mértékű tanulmányozás után még az idegen is úgy gondolhatja, ismerte azt az embert.
Taródi István szobafestő, mázoló szerette a középkori történelmet. Álmaiban gyakran látta magát lovagi díszben, amint begaloppozik várkastélyának vasrácsos kapuján, s a nehéz vasat levéve tüzes vörösbort tölt kupájába, megölelgeti szeretett hitvesét, majd kilép a vártorony erkélyére és szertenéz a vidéken.
Közeledett a negyvenhez, amikor sikerült a soproni Lövérekben megvásárolnia azt a telket, amin belekezdett a több mint ötven esztendőn át tartó munkába. Eleinte hulladék faanyagból épített egy tornyot, ami hasonlított egy középkori vár tornyára, de aztán képzeletében megjelent egy igazi, hamisítatlan lovagi kővár képe. Olyasféle, mint Somoskő vára, mely nem nagy, nem kicsi, de csinos és kerek bástyáival, tornyával még a mostani romos állapotában is igazán szép látványt nyújt. No ennek mintájára, ám a maga észjárása szerint, Taródi úr nekilátott kővárat építeni. Napközben helytállt a munkahelyén, mint szobafestő, de a munkaidő után rozoga, oldalkocsis motorkerékpárjával bontásból származó köveket kezdett felhordani a hegyoldalba. Persze, hogy bolondnak nézték, pedig csak különc volt, akit álmai vezettek. Szinte minden követ egyenként épített be életművébe, mely az évtizedek alatt lassan, de biztosan kezdett látványos formát ölteni.
Tornyok épültek, kisebb nagyobb termek, raktárak, konyha, fürdő- és lakószobák. Csigalépcsők, átjárók, erkélyek, s mindezt körülvette egy masszív várfal, melyre romantikusan felfutott a zöld növényzet.
Gyerekkoromban jártam ott először, s emlékszem a vár urára, amint világos ingben, szakadt munkásnadrágban, rettenetesen elnyűtt cipőben fogadta a látogatókat, s büszkén mutatott körbe birodalmán. „Ott majd még az épül, amott pedig az...” De egy idő után a fejében született tervek, csak álmokká szelídültek. 2010-ben átköltözött a végtelen világba, ahol újra ifjú lehetett, s ahol fáradtság nélkül felépíthette saját lovagvárát.
A Taródi vár -vagy ahogyan egy időben nevezték: a Bolondvár- még ma is látogatható. Nem oly rég a feleségemmel elkirándultunk arra. Az látszik, hogy ez a vár már sohasem fog felépülni, s bizony sok helyütt ráférne a tatarozás, de főbb részei még most is látványosak, s felidézik a hajdani várúr álmait.
Taródi István, az egykori szobafestő, mázoló, hagyott maga után valamit, ami igazából nem is forintosítható. Egy eszmét, egy álmot hagyott örökül mindazoknak, akik szeretnének valamit látványosat, valami nagyot alkotni, hogy nyomot hagyjanak ebben az egyre elszürkülő, érzelmek, erkölcsök és hiteket vesztett világban. A Taródi vár egy emlékeztető, s húsz méteres tornya maga a felkiáltójele e gondolatnak: Ne tűnjünk el nyomtalanul, s a jel, amit magunk mögött hagyunk, pozitív iránymutató legyen azoknak, akik majd utánunk jönnek.
Nem, nem úgy értem, hogy élete folyamán ne gyűjtögetne/harácsolna vagyont, amit aztán így vagy úgy eloszt a hátrahagyottak között. Nem. Inkább valami szellemi vagy alkotói hagyatékra gondolok. Olyasvalamire, ami nem is inkább anyagi értéknek számít, hanem egy ember szellemi öröksége, amiben vagy inkább amiből megismerhető annak az embernek a jelleme, személyisége, s bizonyos mértékű tanulmányozás után még az idegen is úgy gondolhatja, ismerte azt az embert.
Taródi István szobafestő, mázoló szerette a középkori történelmet. Álmaiban gyakran látta magát lovagi díszben, amint begaloppozik várkastélyának vasrácsos kapuján, s a nehéz vasat levéve tüzes vörösbort tölt kupájába, megölelgeti szeretett hitvesét, majd kilép a vártorony erkélyére és szertenéz a vidéken.
Közeledett a negyvenhez, amikor sikerült a soproni Lövérekben megvásárolnia azt a telket, amin belekezdett a több mint ötven esztendőn át tartó munkába. Eleinte hulladék faanyagból épített egy tornyot, ami hasonlított egy középkori vár tornyára, de aztán képzeletében megjelent egy igazi, hamisítatlan lovagi kővár képe. Olyasféle, mint Somoskő vára, mely nem nagy, nem kicsi, de csinos és kerek bástyáival, tornyával még a mostani romos állapotában is igazán szép látványt nyújt. No ennek mintájára, ám a maga észjárása szerint, Taródi úr nekilátott kővárat építeni. Napközben helytállt a munkahelyén, mint szobafestő, de a munkaidő után rozoga, oldalkocsis motorkerékpárjával bontásból származó köveket kezdett felhordani a hegyoldalba. Persze, hogy bolondnak nézték, pedig csak különc volt, akit álmai vezettek. Szinte minden követ egyenként épített be életművébe, mely az évtizedek alatt lassan, de biztosan kezdett látványos formát ölteni.
Tornyok épültek, kisebb nagyobb termek, raktárak, konyha, fürdő- és lakószobák. Csigalépcsők, átjárók, erkélyek, s mindezt körülvette egy masszív várfal, melyre romantikusan felfutott a zöld növényzet.
Gyerekkoromban jártam ott először, s emlékszem a vár urára, amint világos ingben, szakadt munkásnadrágban, rettenetesen elnyűtt cipőben fogadta a látogatókat, s büszkén mutatott körbe birodalmán. „Ott majd még az épül, amott pedig az...” De egy idő után a fejében született tervek, csak álmokká szelídültek. 2010-ben átköltözött a végtelen világba, ahol újra ifjú lehetett, s ahol fáradtság nélkül felépíthette saját lovagvárát.
A Taródi vár -vagy ahogyan egy időben nevezték: a Bolondvár- még ma is látogatható. Nem oly rég a feleségemmel elkirándultunk arra. Az látszik, hogy ez a vár már sohasem fog felépülni, s bizony sok helyütt ráférne a tatarozás, de főbb részei még most is látványosak, s felidézik a hajdani várúr álmait.
Taródi István, az egykori szobafestő, mázoló, hagyott maga után valamit, ami igazából nem is forintosítható. Egy eszmét, egy álmot hagyott örökül mindazoknak, akik szeretnének valamit látványosat, valami nagyot alkotni, hogy nyomot hagyjanak ebben az egyre elszürkülő, érzelmek, erkölcsök és hiteket vesztett világban. A Taródi vár egy emlékeztető, s húsz méteres tornya maga a felkiáltójele e gondolatnak: Ne tűnjünk el nyomtalanul, s a jel, amit magunk mögött hagyunk, pozitív iránymutató legyen azoknak, akik majd utánunk jönnek.
Megjegyzések