Mi az összefüggés egy műanyag „kristály" monolit és aközött, hogy most ezt az írást olvashatja itt valaki?

Kicsit kacskaringós, de elmesélem. Kezdem azzal, hogy amikor először láttam Stanley Kubrick - 2001: Űrodüsszeia című filmjét, a megdöbbenéstől szinte szólni sem bírtam. Olyan mennyiségben zúdult rám a vizuális, érzelmi és gondolati információ, hogy utána még kétszer meg kellett néznem, majd megszereznem a könyvet és elolvasnom. Hiszem, hogy a műfaj legfelsőbb foka ez a film, melynek -szerintem- még most is vannak rejtett rétegei, melyek felfedezésemre várnak.

Kubrick egy igazi különc volt a filmes világban. Szinte az összes műfajban kipróbálta magát, s amihez nyúlt, abból aranyat csinált. Akinek hirtelen nem ugrana be, hogy egyáltalán látott Tőle valamit, annak álljon itt néhány filmcím, s máris a homlokára csaphat, hogy „Hát persze! Ezt is láttam, azt is láttam!” A gyilkos csókja / Spartacus / Lolita / 2001: Űrodüsszeia / Mechanikus narancs / Ragyogás / Tágra zárt szemek. Na, ugye?

A 2001: Űrodüsszeia című alkotását 1967-ben kezdte forgatni. A történetet megrendelte, így ez volt az első olyan regény, amit egy filmhez írtak meg. Szerzője az általam is kedvelt Arthur C. Clarke angol író, mérnök, természettudós. A történetben többször feltűnik egy rejtélyes tárgy, egy monolit, egy órási tömb, melynek anyaga nem meghatározható. Jelentős, mögöttes tartalmat hordoz, mely az emberiség egészére lesz/van kihatással. Azért nem írok konkrétumokat, mert azok is csak teóriák. Mindenkinek magának kell megfejtenie a titokzatos monolitot.

A forgatás kezdetekor a rendezői elképzelésben a monolit egy hatalmas, átlátszó kristálytömb volt. Egy angol céget, a Stanley Plastics-ot bízták meg a legyártásával, akik rövid idő alatt el is készítették a ragyogóan csillogó, áttetsző akril tömböt. A kamerapróbákon azonban hamar kiderült, hogy használhatatlan, mert a filmvásznon nem mutatott túl jól. A hatalmas műanyag téglatest egy raktárba került, helyét átvette egy nyomasztóan fekete színű test, mely már a filmen is hatásos volt.

A méretes és elég poros akril tömbre 1977-ben akadt rá Arthur Fleischmann szobrász, akit a királyi család bízott meg azzal, hogy készítsen egy emlékszobrot II. Erzsébet királynő uralkodásának ezüst jubileumára. A tömböt majdnem három hónapig farigcsálta, csiszolgatta, s az elkészült művet a londoni St. Katherine dokkban állították ki, ahol maga a királynő leplezte le. Ma is ott található, s csak kevesen tudják, hogy majdnem az a műanyag tömb lett egy híres film rekvizituma.

S hogy a mozaik utolsó darabját is átnyújtsam, mely logikai kirakósra a címben utaltam: Arthur C. Clarke hírnevén, elismertségén és népszerűségén jelentősen lendített a 2001. Űrodisszeia című regény. Többen kezdték komolyan venni kutatásait, terveit. Egyik viszonylag korai ötlete volt a műholdas rendszer létrehozása. Ő javasolta először, hogy a földfelszíntől számítva 36 ezer kilométerre, a szaknyelvben geostacionárius pályára állítsanak rá műholdakat, melyek a Föld mozgásával szinkronban „lebegnének”, s így alkalmassá válnának a bolygó bármely pontja közötti műholdas kommunikáció lebonyolítására. Eleinte úgy gondolták, hogy a tudóst elragadta egy kissé a fantáziája, de húsz év múlva már megvalósulhatott a terv. Azóta pedig számos műhold kering a bolygónk körül, s teszi lehetővé azt a csodát, hogy amint megnyomom a „közzététel” gombot, máris olvashatják írásomat a Föld túloldalán is. S hogy mindez még hová fejlődhet? Azt -szerintem- még Arthur C. Clarke sem tudná megjósolni.