Örömfotó
A feleségem egyszer megkérdezte tőlem, hogy miért jó fotózni, mi az értelme az egésznek. Körülbelül három másodperces gondolkodás után azt válaszoltam, hogy a fotó elkészítése közbeni öröm a lényeg.
Igen. Az öröm és még valami. Az alkotás pillanata, az a megnyugtató másodperc, amíg egyszerűen nem történik semmi, csak a fotós keze, szeme, lelke által megszületik valami, ami addig nem létezett. Becserkészve a pillanatot, átlépve a fizika ma ismert korlátait, megbéklyózni az időt. Ez benne a csoda.
A Föld nevű bolygón körülbelül 265 millió regisztrált depressziós él. (Sajnos a világhisztéria hatására számuk bizonyosan növekedett.) Sok ez? Mihez képest? Annak, aki benne van, épp elég az az egy, ő maga. Az „ángilusoknál” a Lancaster és a Sheffield Egyetem kutatói közösen végeztek vizsgálatokat arról, miképpen hat a fotózás a depressziós betegekre. Közel két év alatt jutottak el ahhoz a megállapításhoz, amire nekem három másodpercre volt szükség. A fotózás örömet okoz, az öröm pedig gyógyítja, felszabadítja a betegeket, megmutatja a kór igazi arcát, s ha ezzel szembenéznek, megszűnik a tőle való szorongás. Fogalmam sincs, hogy miért nem kérdeztek meg engem. Sokat spórolhattak volna. No, majd legközelebb.
A fotózással kapcsolatos saját, szerény kutatási projektem is lezárult. Az ötlet abból a tévképzetből indult ki, hogy néhány közösségi oldalra feltöltött fotó miatt sokan kész fotográfusnak hiszik magukat. Érdekes lelki folyamat lehet ez. Kísérletem arra a kérdésre kereste a választ, hogy egy abszolút amatőr -mint én- akit nem neveznék fotósnak, képes-e beleolvadni, alapszintet elérni az amatőr, fél-profik, profik között?
Ehhez segítségül hívtam néhány fotómegosztó oldalt és a hozzájuk tartozó mobilalkalmazásokat. Ezzel az attitűddel választottam ki egy csokornyi olyan saját fotót, melyeknek -szerintem- semmiféle művészi értéke, hatása nincs, s összehasonlítottam olyan fotókkal, melyeket nagyon komoly masinákkal készítettek, elismert vagy csak sokak által kedvelt amatőr, profi fotográfusok. Az eredmény:
Most már bátran kijelenthetem: a „játék kedvéért” mindenkiből lehet fotós, s csak az a baj, hogy sokan ezt komolyan is gondolják. Innen viszont a terápiás fotózás néha a mániákus állapotba kerül, aminek lehetnek negatív fejleményei. Ám az már egy másik szakterület.
Vizsgálódásom elején csupán a csendes megfigyelő szerepét „húztam” magamra. Annyit meg kell állapítanom, hogy alapvetően nincs új a nap alatt. Sem a profik, sem az amatőrök között nem találtam olyat, akinek az alkotásai egytől egyig lenyűgöztek volna. Manapság a fotósok 99,99 százaléka már meglévő sémákat követ. Elegendő megnézni körülbelül 500 képet és kijelenthető: láttam az összeset. Azért merem ezt kijelenteni, mert az elmúlt időszakban -sajnos- bőven akadt szabadidőm, legalább 6000 fotót tanulmányoztam, régiektől, újaktól vegyesen.
Hogy könnyebben eligazodjak a sok fotográfia között, az egyszerűség kedvéért három fő csapást különítettem el. Az elsőben táj- és virágfotósok foglalnak helyet. Iszonyú sok van belőlük. Képesek ugyanarról a virágról, hegyről, mezőről, kavicsról, fűszálról legalább ötven képet készíteni. Alkotásaikat nézve egy idő után e tevékenység -bármennyire is izgalmas vidékre, virágra és miegyébre fókuszálnak- roppant unalmassá válik. Akad persze néhány érdekes helyzet, amikor a fotós véletlenül „elkap” egy remek pillanatot, egy tökéletes fényt, időjárási állapotot. Ilyenkor tényleg megszületik valami művészi, melynek hatása általánosságban nem definiálható.
A második nagy csoport a portréfotósok tábora. Na ebben aztán van mindenféle csodabogár. Az önjelölt divatfotóstól az utca emberét lencsevégre kapón át a selfie megszállottakig. Nézzük az alpontokat.
A divatfotók számomra érdektelenek. A reklám kategóriába sorolom őket, melyek mindig célközönséghez szólnak. Fotózási értelemben lehet közöttük érdekes eset, például egy újszerű világítási mód, helyszín, meglepő nézőpont, vagy egy rendkívül különleges modell. De ezek ritkák, mint a fehér holló. A többség uncsi, nagyjából egymást vagy a magazinok mintáit másolják. E-hulladék.
Az utcafotósok már érdekesebbek. Főleg akkor izgalmas a dolog, ha a nyers kép kerül feltöltésre. Az utca emberét bemutató fotók értéke megnövekszik akkor, amikor a célalanyt saját természetességében sikerül rögzíteni. Ilyenkor remek hátteret adhat a helyszín, az utca. Nevesebb fotóversenyeken gyakran kerülnek döntőbe efféle képek. Izgalmas feladat, s a jó fotóhoz kell egy nagy adag szerencse is.
A selfie őrültek népes társaságában is létezik fokozatosság. Az egyszerű, idétlenül csücsörítő önarcképtől az időzítővel készült, energiaitalhoz támasztott mobillövésen át a „hűdeszexivagyokpedigbaromiranem” képekig. Szélsőséges esetekben az intim tájak bemutatásával „fűszerezve” a képsorozatokat. Brrrrr!
Hát... nem tudom... Tudomásul veszem, hogy bőven akadnak olyan emberek, akiknek minden vágyuk az, hogy kitörjenek a saját szürke középszerűségük börtönéből, s ehhez egészen végletes helyzetekbe is belemennek. De azt gondolom, ezek magánügyek, nem kell feltétlenül megosztani e képeket. Ha maradok az alapgondolatnál, hogy a fotózás gyógyít, akkor tekintsük ezeket a fotósokat terápiás eseteknek. Amúgy: E-hulladék.
A harmadik és egyben legnagyobb tábor a „mindentfotózók” csoportja. Van némi átfedés az előző társaságokkal, de alapvetően jól elkülöníthető rétegről van szó.
Ennek akad egy pici előtörténete is. A kilencvenes években még a digitális fotózás szélesebb elterjedése előtt született a Lomográfia nevű nemzetközi fotós mozgalom, mely mára egy komoly üzletté nőtte ki magát. Miről is van itt szó? Talán még néhányan emlékeznek a LOMO vagy a CMEHA 8M, vagyis a Szmena 8M nevű egyszerű, szovjet fényképezőgépekre. A LOMO gyárban készült masinákat, társaikkal együtt az egész világon forgalmazták. Szóval 1991-ben két osztrák egyetemista egy bolhapiacon vásárolt egy még működő LOMO LC-A fényképezőgépet és elindították mozgalmukat. A tíz pontban megfogalmazott alapszabály szerint mindig legyen nálunk egy LOMO fényképezőgép és minden beállítást mellőzve, teljesen cél nélkül kattintgassuk. Az előhívott képek többsége -természetesen- szemét, de kb. 500 fotóból egy biztosan értékelhető lesz. Úri huncutság ez, mert egy használható, új LOMO gép 80-400 Euro - használtan persze sokkal olcsóbb, (egy SMENA 8M a Vaterán ötezerért elvihető) de az lutri- és a megfelelő rollfilm beszerzése sem egyszerű, ráadásul átlagban 25-30 Euro egy jó minőségű monokróm filmtekercs. S akkor még mindig adott a probléma: Hol és ki hívja elő a filmet? Ofotért? Hol van az már... Mindezt el lehet felejteni, hiszen a zsebben lapuló mobillal is lehet eszetlenül LOMO-zni, -nem lomizni, bár azt is eszetlenül csinálják- vagyis: „mindentfotózni”. (Még a LOMO effekt is generálható.) Ezek az emberek az új Lomográfusok. Elképesztő, hogy mennyi baromságot megörökítenek, ami alapjában véve nem lenne baj, de ezeket a képeket meg is osztják, s örvendeznek egymás hülyeségének. Ámde itt is igaz, hogy a temérdek szemét között akad egy-egy érdekes darab - ezekre a kis kincsekre persze nem könnyű rátalálni. 1000 képből egy. A többsége: E-hulladék.
Tehát a felsorolt kritériumok alapján állítottam össze egy saját csomagot, s tesztelésre bocsátottam. A különféle fotóközösségi oldalakon a fekete-fehér képeket preferálták legtöbben, mert úgy tartják, azok olyan... olyan művésziek, kifejezőbbek, mert a színek sem vonják el a figyelmet a témától. Jómagam is így választottam arányt, s a mérlegem a monokróm felvételek felé billent.
Na, kérem... Kijelenthetem, hogy „én is kedvelt fotográfus vagyok”, mert a pozitív, bátorító visszajelzések ezt a képet mutatták. Hála a Teremtőnek, nem kell terápiás céllal fotóznom, nincsenek fóbiás panaszaim, nem szenvedek a magyar átlagtól eltérő, kóros depresszióban - legalábbis ezt mondták nekem a hangok ;) Tehát minden visszajelzés ellenére sem tekintem magam se fotóművésznek, se fotósnak, se fotográfusnak.
Valami azért bizonyosan lehet abban, hogy a fényírás kényszerével élők többségénél megállapítható valamiféle megszállottság, személyiségbeli deformitás. Hasonló lehet ez ahhoz, amit mi, előadóművészek érzünk, amikor meglátunk egy színpadot. Fel kell menni rá. A fotóbolondnak pedig le kell fotóznia azt, ami érdekli, meg azt is, ami nem. Ez adja meg a belső örömet, lelki kielégülést. A minőség -persze mindkét esetben- már más lapra tartozik.
Egy kis személyes: Néhány évig magam is használtam a SMENA 8M-et. Ma is működne, ha akarnám. Tényleg jó volt, csak épp a nyers film kínálat gyengélkedett. Aztán áttértem a PRAKTICA SUPER TL fényképezőgépre. Soha olyan jó képeket nem lőttem azóta se, mint azzal.
Manapság a művészet fogalmát már képtelenség definiálni. Általában véve minden művészet, ami emberi indíttatással, alkotó célzattal jön létre. Hogy ez aztán milyen széles érdeklődési spektrumot takar be, az már egy más kérdés. Mondok egy példát. Egy meztelen test, legyen az női vagy férfi, mely a forma esztétikumának kihangsúlyozásával, professzionális módon lett bevilágítva és lefotózva - az művészet. Ha valaki csak simán letolja az alsóneműjét és lefotózza a lába között lévő szervét, majd ezt megosztja a közösségi médiában (s bizony sok ilyennel találkoztam) - az aberráltság, elmebetegség. Ám ha a péniszével fest egy festményt, akkor az már... Na inkább hagyjuk. Egy kidolgozott tetoválás az egyik embernek undorító, másoknak művészet. Magam is megcsodálom, ha olyan minőségű tetkót látok.
A fotózás ennél egy picit összetettebb. A stílusok is szerteágazóbbak. Amióta léteznek digitális, kompakt fényképezőgépek, mobilba épített kamerák, azóta a képalkotás-megosztás igazi tömeghobbivá vált. Addig nincs is nagy baj, amíg sokaknál ez tényleg csak hobbi marad, vagy a depresszió elleni terápia része. Ám amikor a sok „lájk” hatására a szerencsétlen kezdi elhinni, hogy akkor most ő fotográfus lett, na az már aggályos.
Vannak csodák. Előfordult már olyan, hogy egy amatőr mobilfotós bekerült a profik táborába, mert a tehetsége kipótolta az eszközének hiányosságait. Mert itt is ebben van a lényeg: a tehetségben. Akinek fotószeme van, az egy SMENA 8M készülékkel is profi képet lő, amin tökéletes egységben lesz a fény az árnyékkal, a téma a hangulattal.
Addig pedig mindenkinek, -kivéve aki csak a saját nemi szervét fotózgatja állandóan- azt kívánom, örömfotózzon, LOMO-zon és érezze magát ettől boldogabbnak. Pláne most.
Igen. Az öröm és még valami. Az alkotás pillanata, az a megnyugtató másodperc, amíg egyszerűen nem történik semmi, csak a fotós keze, szeme, lelke által megszületik valami, ami addig nem létezett. Becserkészve a pillanatot, átlépve a fizika ma ismert korlátait, megbéklyózni az időt. Ez benne a csoda.
A Föld nevű bolygón körülbelül 265 millió regisztrált depressziós él. (Sajnos a világhisztéria hatására számuk bizonyosan növekedett.) Sok ez? Mihez képest? Annak, aki benne van, épp elég az az egy, ő maga. Az „ángilusoknál” a Lancaster és a Sheffield Egyetem kutatói közösen végeztek vizsgálatokat arról, miképpen hat a fotózás a depressziós betegekre. Közel két év alatt jutottak el ahhoz a megállapításhoz, amire nekem három másodpercre volt szükség. A fotózás örömet okoz, az öröm pedig gyógyítja, felszabadítja a betegeket, megmutatja a kór igazi arcát, s ha ezzel szembenéznek, megszűnik a tőle való szorongás. Fogalmam sincs, hogy miért nem kérdeztek meg engem. Sokat spórolhattak volna. No, majd legközelebb.
A fotózással kapcsolatos saját, szerény kutatási projektem is lezárult. Az ötlet abból a tévképzetből indult ki, hogy néhány közösségi oldalra feltöltött fotó miatt sokan kész fotográfusnak hiszik magukat. Érdekes lelki folyamat lehet ez. Kísérletem arra a kérdésre kereste a választ, hogy egy abszolút amatőr -mint én- akit nem neveznék fotósnak, képes-e beleolvadni, alapszintet elérni az amatőr, fél-profik, profik között?
Ehhez segítségül hívtam néhány fotómegosztó oldalt és a hozzájuk tartozó mobilalkalmazásokat. Ezzel az attitűddel választottam ki egy csokornyi olyan saját fotót, melyeknek -szerintem- semmiféle művészi értéke, hatása nincs, s összehasonlítottam olyan fotókkal, melyeket nagyon komoly masinákkal készítettek, elismert vagy csak sokak által kedvelt amatőr, profi fotográfusok. Az eredmény:
Most már bátran kijelenthetem: a „játék kedvéért” mindenkiből lehet fotós, s csak az a baj, hogy sokan ezt komolyan is gondolják. Innen viszont a terápiás fotózás néha a mániákus állapotba kerül, aminek lehetnek negatív fejleményei. Ám az már egy másik szakterület.
Vizsgálódásom elején csupán a csendes megfigyelő szerepét „húztam” magamra. Annyit meg kell állapítanom, hogy alapvetően nincs új a nap alatt. Sem a profik, sem az amatőrök között nem találtam olyat, akinek az alkotásai egytől egyig lenyűgöztek volna. Manapság a fotósok 99,99 százaléka már meglévő sémákat követ. Elegendő megnézni körülbelül 500 képet és kijelenthető: láttam az összeset. Azért merem ezt kijelenteni, mert az elmúlt időszakban -sajnos- bőven akadt szabadidőm, legalább 6000 fotót tanulmányoztam, régiektől, újaktól vegyesen.
Hogy könnyebben eligazodjak a sok fotográfia között, az egyszerűség kedvéért három fő csapást különítettem el. Az elsőben táj- és virágfotósok foglalnak helyet. Iszonyú sok van belőlük. Képesek ugyanarról a virágról, hegyről, mezőről, kavicsról, fűszálról legalább ötven képet készíteni. Alkotásaikat nézve egy idő után e tevékenység -bármennyire is izgalmas vidékre, virágra és miegyébre fókuszálnak- roppant unalmassá válik. Akad persze néhány érdekes helyzet, amikor a fotós véletlenül „elkap” egy remek pillanatot, egy tökéletes fényt, időjárási állapotot. Ilyenkor tényleg megszületik valami művészi, melynek hatása általánosságban nem definiálható.
A második nagy csoport a portréfotósok tábora. Na ebben aztán van mindenféle csodabogár. Az önjelölt divatfotóstól az utca emberét lencsevégre kapón át a selfie megszállottakig. Nézzük az alpontokat.
A divatfotók számomra érdektelenek. A reklám kategóriába sorolom őket, melyek mindig célközönséghez szólnak. Fotózási értelemben lehet közöttük érdekes eset, például egy újszerű világítási mód, helyszín, meglepő nézőpont, vagy egy rendkívül különleges modell. De ezek ritkák, mint a fehér holló. A többség uncsi, nagyjából egymást vagy a magazinok mintáit másolják. E-hulladék.
Az utcafotósok már érdekesebbek. Főleg akkor izgalmas a dolog, ha a nyers kép kerül feltöltésre. Az utca emberét bemutató fotók értéke megnövekszik akkor, amikor a célalanyt saját természetességében sikerül rögzíteni. Ilyenkor remek hátteret adhat a helyszín, az utca. Nevesebb fotóversenyeken gyakran kerülnek döntőbe efféle képek. Izgalmas feladat, s a jó fotóhoz kell egy nagy adag szerencse is.
A selfie őrültek népes társaságában is létezik fokozatosság. Az egyszerű, idétlenül csücsörítő önarcképtől az időzítővel készült, energiaitalhoz támasztott mobillövésen át a „hűdeszexivagyokpedigbaromiranem” képekig. Szélsőséges esetekben az intim tájak bemutatásával „fűszerezve” a képsorozatokat. Brrrrr!
Hát... nem tudom... Tudomásul veszem, hogy bőven akadnak olyan emberek, akiknek minden vágyuk az, hogy kitörjenek a saját szürke középszerűségük börtönéből, s ehhez egészen végletes helyzetekbe is belemennek. De azt gondolom, ezek magánügyek, nem kell feltétlenül megosztani e képeket. Ha maradok az alapgondolatnál, hogy a fotózás gyógyít, akkor tekintsük ezeket a fotósokat terápiás eseteknek. Amúgy: E-hulladék.
A harmadik és egyben legnagyobb tábor a „mindentfotózók” csoportja. Van némi átfedés az előző társaságokkal, de alapvetően jól elkülöníthető rétegről van szó.
Ennek akad egy pici előtörténete is. A kilencvenes években még a digitális fotózás szélesebb elterjedése előtt született a Lomográfia nevű nemzetközi fotós mozgalom, mely mára egy komoly üzletté nőtte ki magát. Miről is van itt szó? Talán még néhányan emlékeznek a LOMO vagy a CMEHA 8M, vagyis a Szmena 8M nevű egyszerű, szovjet fényképezőgépekre. A LOMO gyárban készült masinákat, társaikkal együtt az egész világon forgalmazták. Szóval 1991-ben két osztrák egyetemista egy bolhapiacon vásárolt egy még működő LOMO LC-A fényképezőgépet és elindították mozgalmukat. A tíz pontban megfogalmazott alapszabály szerint mindig legyen nálunk egy LOMO fényképezőgép és minden beállítást mellőzve, teljesen cél nélkül kattintgassuk. Az előhívott képek többsége -természetesen- szemét, de kb. 500 fotóból egy biztosan értékelhető lesz. Úri huncutság ez, mert egy használható, új LOMO gép 80-400 Euro - használtan persze sokkal olcsóbb, (egy SMENA 8M a Vaterán ötezerért elvihető) de az lutri- és a megfelelő rollfilm beszerzése sem egyszerű, ráadásul átlagban 25-30 Euro egy jó minőségű monokróm filmtekercs. S akkor még mindig adott a probléma: Hol és ki hívja elő a filmet? Ofotért? Hol van az már... Mindezt el lehet felejteni, hiszen a zsebben lapuló mobillal is lehet eszetlenül LOMO-zni, -nem lomizni, bár azt is eszetlenül csinálják- vagyis: „mindentfotózni”. (Még a LOMO effekt is generálható.) Ezek az emberek az új Lomográfusok. Elképesztő, hogy mennyi baromságot megörökítenek, ami alapjában véve nem lenne baj, de ezeket a képeket meg is osztják, s örvendeznek egymás hülyeségének. Ámde itt is igaz, hogy a temérdek szemét között akad egy-egy érdekes darab - ezekre a kis kincsekre persze nem könnyű rátalálni. 1000 képből egy. A többsége: E-hulladék.
Tehát a felsorolt kritériumok alapján állítottam össze egy saját csomagot, s tesztelésre bocsátottam. A különféle fotóközösségi oldalakon a fekete-fehér képeket preferálták legtöbben, mert úgy tartják, azok olyan... olyan művésziek, kifejezőbbek, mert a színek sem vonják el a figyelmet a témától. Jómagam is így választottam arányt, s a mérlegem a monokróm felvételek felé billent.
Na, kérem... Kijelenthetem, hogy „én is kedvelt fotográfus vagyok”, mert a pozitív, bátorító visszajelzések ezt a képet mutatták. Hála a Teremtőnek, nem kell terápiás céllal fotóznom, nincsenek fóbiás panaszaim, nem szenvedek a magyar átlagtól eltérő, kóros depresszióban - legalábbis ezt mondták nekem a hangok ;) Tehát minden visszajelzés ellenére sem tekintem magam se fotóművésznek, se fotósnak, se fotográfusnak.
Valami azért bizonyosan lehet abban, hogy a fényírás kényszerével élők többségénél megállapítható valamiféle megszállottság, személyiségbeli deformitás. Hasonló lehet ez ahhoz, amit mi, előadóművészek érzünk, amikor meglátunk egy színpadot. Fel kell menni rá. A fotóbolondnak pedig le kell fotóznia azt, ami érdekli, meg azt is, ami nem. Ez adja meg a belső örömet, lelki kielégülést. A minőség -persze mindkét esetben- már más lapra tartozik.
Egy kis személyes: Néhány évig magam is használtam a SMENA 8M-et. Ma is működne, ha akarnám. Tényleg jó volt, csak épp a nyers film kínálat gyengélkedett. Aztán áttértem a PRAKTICA SUPER TL fényképezőgépre. Soha olyan jó képeket nem lőttem azóta se, mint azzal.
Manapság a művészet fogalmát már képtelenség definiálni. Általában véve minden művészet, ami emberi indíttatással, alkotó célzattal jön létre. Hogy ez aztán milyen széles érdeklődési spektrumot takar be, az már egy más kérdés. Mondok egy példát. Egy meztelen test, legyen az női vagy férfi, mely a forma esztétikumának kihangsúlyozásával, professzionális módon lett bevilágítva és lefotózva - az művészet. Ha valaki csak simán letolja az alsóneműjét és lefotózza a lába között lévő szervét, majd ezt megosztja a közösségi médiában (s bizony sok ilyennel találkoztam) - az aberráltság, elmebetegség. Ám ha a péniszével fest egy festményt, akkor az már... Na inkább hagyjuk. Egy kidolgozott tetoválás az egyik embernek undorító, másoknak művészet. Magam is megcsodálom, ha olyan minőségű tetkót látok.
A fotózás ennél egy picit összetettebb. A stílusok is szerteágazóbbak. Amióta léteznek digitális, kompakt fényképezőgépek, mobilba épített kamerák, azóta a képalkotás-megosztás igazi tömeghobbivá vált. Addig nincs is nagy baj, amíg sokaknál ez tényleg csak hobbi marad, vagy a depresszió elleni terápia része. Ám amikor a sok „lájk” hatására a szerencsétlen kezdi elhinni, hogy akkor most ő fotográfus lett, na az már aggályos.
Vannak csodák. Előfordult már olyan, hogy egy amatőr mobilfotós bekerült a profik táborába, mert a tehetsége kipótolta az eszközének hiányosságait. Mert itt is ebben van a lényeg: a tehetségben. Akinek fotószeme van, az egy SMENA 8M készülékkel is profi képet lő, amin tökéletes egységben lesz a fény az árnyékkal, a téma a hangulattal.
Addig pedig mindenkinek, -kivéve aki csak a saját nemi szervét fotózgatja állandóan- azt kívánom, örömfotózzon, LOMO-zon és érezze magát ettől boldogabbnak. Pláne most.
Megjegyzések