Történelmi káromkodások Magyarországon
Ha kölcsönvehetnénk H.G. Wells időgépét és visszautaznánk Nagy Lajos, vagy Zsigmond királyok idejébe, akkor elcsodálkoznánk azon, hogy milyen könnyedén megértenénk az akkor beszélt magyar nyelvet, s milyen hamar tudnánk magunkat is megértetni.
A zavar elkerülése érdekében arra kellene ügyelnünk, hogy ne használjunk névelőket, hiszen nyelvünk azon elemei csak majdnem másfél századdal később jelentek meg a napi szóhasználatban. No meg a káromkodásokkal és finomabb szitokszavakkal is óvatosabban kellene bánni, mert azok többsége már akkor is jelen volt, de némelyik sokkal durvábbat jelentett. Például, ha akkoriban egy férfiembernek odakurjantották, hogy a teremburádat, akkor az az illető olyan szervének durva bántalmazását jelentette, melyben nincsen csont. A válasza minden valószínűség szerint egy pontos állon ütéssel kezdődött, s a folytatásról jobb szót nem is ejteni.
Közbevetve: A tudományos nyelvészet különbséget tesz a káromkodás és a szitkozódás között. A káromkodást régen kifejezetten egy adott személy ellen használták. Annak tulajdonságait, vallását, nemi hovatartozását igyekeztek negatívan kiemelni, s a káromkodás legfelsőbb foka az átkozódás volt, melynek jogtalan használatáért akár halállal is fizethetett elkövetője. A szitkozódás -úgy tartják a nyelvtudorok- a pillanat szülte harag verbális, illetve non-verbális kifejezése. Irányulhat egy adott helyzet, történés, tárgy, de akár személy ellen is, aki valamilyen kárt, kellemetlen szituációt okoz. Mára azonban a két kifejezés egybemosódott, s magam sem fogom kihangsúlyozni, hogy most káromkodásról, káromlásról vagy csak szitkozódásról számolok be.
Szóval a középkori Magyarország szitoknyelve semmivel sem volt szegényebb a mainál. Sőt, igen díszesen tudták cikornyázni. Erre utal az 1476 körül keletkezett Dubnici krónika egyik bejegyzése, melyben egy történetíró megörökíti a magyar lovagok csatakiáltását, amint a németekre támadtak: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwtattok werenkewth, ma yzzywk thy werthekheth.” Az egyszerűség kedvéért leírom ide mostani magyarul is: „Veszteg kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!”
Rögvest kiütközik két érdekes szó, a „kwrwanewfya” (kurvanőfia) és a „zaros” (szaros), mivel csak a káromkodásokat írták magyarul, a többit latinul. Az utóbbi szó a "zaros”, már a 12. században szerepel egy leírásban, tehát minden valószínűség szerint sokkal régebbi szavunk lehet. Másik említése egy a „fejlett” nyugatról érkezett utazó tollából származik, ahol útleírását kiegészíti egy addig számára ismeretlen ám vicces dologról szóló jegyzettel. Beszámol egy bizonyos „Georgius Polczonzaro dictus” (vagyis: Polconszaró György) gúnynévvel illetett nemes úr házában található pottyantós wc-ről, melynek higiéniai fontosságát akkor még nem volt képes felismerni. Talán éppen az ő leírása alapján terjedt el nyugaton is az efféle módon működő illemhelyiség.
Az első, összetett szó, mint tudjuk, átvészelte az évszázadokat, s bár formája kissé átalakult, de ma is gyakran kicsúszik a magyar ember száján, ha igazán szeretné megsérteni a másikat. A k*anyád régi, mondhatni bétaverziója volt a „kwrwanewfya” (kurvanőfia) alak, melynek eredetét szintén a korábbi évszázadokban kell keresnünk. Az alapszó valószínűleg lengyel „találmány”, vagyis Lengyelországból importáltuk. Köszi, tesók! Eleinte sima jelzőként lehetett használni, s talán a ma már kevésbé használt kurafi szóra hasonlít legjobban. Minden olyan dolog vagy esemény elé odabiggyesztették, ami valamilyen bosszúságot okozott. Ahogyan ma is megy ez.
Szintén ősi szavunk a „közösül” kifejezés gyakoribb verziója, melyet türk „féltesóinktól” vettünk át. A „bas” igénk nyomást jelentett Árpád korában, de ugyanez képezi szótövét a szintén türköktől örökölt „basirqan” szónak is, melyet mi a „boszorkány” szavunkban őriztünk meg, melynek eredeti jelentése lidércnyomás volt.
Ám ha már így belementünk, akkor megemlíthetjük azt a szót is, ami annak a szervnek a neve, melyet a férfiak hordanak a lábuk között. Első írásos említése 1371-ből való, amikor is valakire az alábbi gúnynevet ragasztotta a deák: „Ladislaus dictus lagfazou”, vagyis az illetőt egyszerűen Lágyf*szú Lászlónak nevezi.
Apropó, deák! Ha már az időgépünkkel visszautaztunk a magyar középkorba, akkor látogassunk el Buda városába. Így tett Rotenburgi János német deák is, aki néhány évet eltöltött nálunk. S ha már itt volt, elkészítette az első német-magyar turistaszótárat. Ebben a hétköznapi mondatok, párbeszédek leírása mellett nem feledkezett meg a „mocskos” és disznó szavakról, általánosan használt mondatokról sem. Utóbbiak megismerése érdekében lelkesen látogatta a kocsmákat és bordélyokat, hiszen az autentikus kifejezésekre hol másutt lelhetett volna. No a szótárának ezen fejezetében aztán olyan szavak és mondatok állanak, melyek még ma is pirulásra adhatnak okot. A legfinomabbak közül talán megemlíthetem a „Phecum hugodat” (Fékom a húgodat) rövid mondatot. A fék ige a német ficken igéből „jött át”, mely a dörzsöl, koptat, súrol mellett a közösülést is jelentette. Így aztán ugye nem kell magyaráznom a „Fékom a húgodat!) mondat jelentését. Huh, de akkor mit jelenthetett a népmesékben szereplő „fékomadta” kifejezés? Belegondolni se merek... Vagy mégis?
De János deák lejegyzett egy „üzleti” párbeszédet is, mely ma is előfordul, hébe-hóba. „Schaffarinna ette hebe pyczat!” Nem érthető? Pedig a 15. század elején világos beszéd volt. Na jó, lefordítom mai magyarra: „Szerafína, add a forró p*csád!”
Tehát látható, olvasható, hogy a mi gyönyörűséges nyelvünkben már a kezdet kezdetén is jelen voltak azon kifejezések, melyek lehetővé tették a szép vagy épp csúnya (?) dolgok cikornyás leírását. Ám ha a magyar embernek épp szitkozódni volt kedve, hát azt is cifrán megtehette, mert nyelvi tarsolyában bőséggel akadt rá szó. Ahogyan tette ezt Horváth Mihály 1663-ban keltezett levelében, amikor melegebb égtájra küldte haragosát, Tatai Szabó Györgyöt:
„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vóna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad.
Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg!
Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.”
A zavar elkerülése érdekében arra kellene ügyelnünk, hogy ne használjunk névelőket, hiszen nyelvünk azon elemei csak majdnem másfél századdal később jelentek meg a napi szóhasználatban. No meg a káromkodásokkal és finomabb szitokszavakkal is óvatosabban kellene bánni, mert azok többsége már akkor is jelen volt, de némelyik sokkal durvábbat jelentett. Például, ha akkoriban egy férfiembernek odakurjantották, hogy a teremburádat, akkor az az illető olyan szervének durva bántalmazását jelentette, melyben nincsen csont. A válasza minden valószínűség szerint egy pontos állon ütéssel kezdődött, s a folytatásról jobb szót nem is ejteni.
Közbevetve: A tudományos nyelvészet különbséget tesz a káromkodás és a szitkozódás között. A káromkodást régen kifejezetten egy adott személy ellen használták. Annak tulajdonságait, vallását, nemi hovatartozását igyekeztek negatívan kiemelni, s a káromkodás legfelsőbb foka az átkozódás volt, melynek jogtalan használatáért akár halállal is fizethetett elkövetője. A szitkozódás -úgy tartják a nyelvtudorok- a pillanat szülte harag verbális, illetve non-verbális kifejezése. Irányulhat egy adott helyzet, történés, tárgy, de akár személy ellen is, aki valamilyen kárt, kellemetlen szituációt okoz. Mára azonban a két kifejezés egybemosódott, s magam sem fogom kihangsúlyozni, hogy most káromkodásról, káromlásról vagy csak szitkozódásról számolok be.
Szóval a középkori Magyarország szitoknyelve semmivel sem volt szegényebb a mainál. Sőt, igen díszesen tudták cikornyázni. Erre utal az 1476 körül keletkezett Dubnici krónika egyik bejegyzése, melyben egy történetíró megörökíti a magyar lovagok csatakiáltását, amint a németekre támadtak: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwtattok werenkewth, ma yzzywk thy werthekheth.” Az egyszerűség kedvéért leírom ide mostani magyarul is: „Veszteg kurvanőfia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket!”
Rögvest kiütközik két érdekes szó, a „kwrwanewfya” (kurvanőfia) és a „zaros” (szaros), mivel csak a káromkodásokat írták magyarul, a többit latinul. Az utóbbi szó a "zaros”, már a 12. században szerepel egy leírásban, tehát minden valószínűség szerint sokkal régebbi szavunk lehet. Másik említése egy a „fejlett” nyugatról érkezett utazó tollából származik, ahol útleírását kiegészíti egy addig számára ismeretlen ám vicces dologról szóló jegyzettel. Beszámol egy bizonyos „Georgius Polczonzaro dictus” (vagyis: Polconszaró György) gúnynévvel illetett nemes úr házában található pottyantós wc-ről, melynek higiéniai fontosságát akkor még nem volt képes felismerni. Talán éppen az ő leírása alapján terjedt el nyugaton is az efféle módon működő illemhelyiség.
Az első, összetett szó, mint tudjuk, átvészelte az évszázadokat, s bár formája kissé átalakult, de ma is gyakran kicsúszik a magyar ember száján, ha igazán szeretné megsérteni a másikat. A k*anyád régi, mondhatni bétaverziója volt a „kwrwanewfya” (kurvanőfia) alak, melynek eredetét szintén a korábbi évszázadokban kell keresnünk. Az alapszó valószínűleg lengyel „találmány”, vagyis Lengyelországból importáltuk. Köszi, tesók! Eleinte sima jelzőként lehetett használni, s talán a ma már kevésbé használt kurafi szóra hasonlít legjobban. Minden olyan dolog vagy esemény elé odabiggyesztették, ami valamilyen bosszúságot okozott. Ahogyan ma is megy ez.
Szintén ősi szavunk a „közösül” kifejezés gyakoribb verziója, melyet türk „féltesóinktól” vettünk át. A „bas” igénk nyomást jelentett Árpád korában, de ugyanez képezi szótövét a szintén türköktől örökölt „basirqan” szónak is, melyet mi a „boszorkány” szavunkban őriztünk meg, melynek eredeti jelentése lidércnyomás volt.
Ám ha már így belementünk, akkor megemlíthetjük azt a szót is, ami annak a szervnek a neve, melyet a férfiak hordanak a lábuk között. Első írásos említése 1371-ből való, amikor is valakire az alábbi gúnynevet ragasztotta a deák: „Ladislaus dictus lagfazou”, vagyis az illetőt egyszerűen Lágyf*szú Lászlónak nevezi.
Apropó, deák! Ha már az időgépünkkel visszautaztunk a magyar középkorba, akkor látogassunk el Buda városába. Így tett Rotenburgi János német deák is, aki néhány évet eltöltött nálunk. S ha már itt volt, elkészítette az első német-magyar turistaszótárat. Ebben a hétköznapi mondatok, párbeszédek leírása mellett nem feledkezett meg a „mocskos” és disznó szavakról, általánosan használt mondatokról sem. Utóbbiak megismerése érdekében lelkesen látogatta a kocsmákat és bordélyokat, hiszen az autentikus kifejezésekre hol másutt lelhetett volna. No a szótárának ezen fejezetében aztán olyan szavak és mondatok állanak, melyek még ma is pirulásra adhatnak okot. A legfinomabbak közül talán megemlíthetem a „Phecum hugodat” (Fékom a húgodat) rövid mondatot. A fék ige a német ficken igéből „jött át”, mely a dörzsöl, koptat, súrol mellett a közösülést is jelentette. Így aztán ugye nem kell magyaráznom a „Fékom a húgodat!) mondat jelentését. Huh, de akkor mit jelenthetett a népmesékben szereplő „fékomadta” kifejezés? Belegondolni se merek... Vagy mégis?
De János deák lejegyzett egy „üzleti” párbeszédet is, mely ma is előfordul, hébe-hóba. „Schaffarinna ette hebe pyczat!” Nem érthető? Pedig a 15. század elején világos beszéd volt. Na jó, lefordítom mai magyarra: „Szerafína, add a forró p*csád!”
Tehát látható, olvasható, hogy a mi gyönyörűséges nyelvünkben már a kezdet kezdetén is jelen voltak azon kifejezések, melyek lehetővé tették a szép vagy épp csúnya (?) dolgok cikornyás leírását. Ám ha a magyar embernek épp szitkozódni volt kedve, hát azt is cifrán megtehette, mert nyelvi tarsolyában bőséggel akadt rá szó. Ahogyan tette ezt Horváth Mihály 1663-ban keltezett levelében, amikor melegebb égtájra küldte haragosát, Tatai Szabó Györgyöt:
„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vóna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad.
Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg!
Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.”
Megjegyzések