Trianon 1920-2020

„Magyar az, akinek fáj Trianon – a többi csak állampolgár!”

Sokan Illyésnek tulajdonítják e mondatot, pedig valójában Karinthy írta. Mindegy, a történelmi esemény megítélése a lényeg, az, hogy szívünkben hová helyezzük el. Nem csak magánügy, de sajnos már nem közügy.

„A teremben csönd állott be. Bénárd Ágoston miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ a számukra kijelölt kis asztalhoz léptek: mindegyiküket a titkára kísérte. Millerand lassan beszélt, de határozottan és biztosan. Bénárd miniszter fehér kesztyűjét az asztalra dobta, a pergament fölé hajolt és aláírta a nevét. Drasche-Lázár ülve írta alá nevét.”

Húsz perc volt az egész.

„Síri csendben fogadtak, és általános ügyelem közepette foglaltuk el helyünket. Millerand elnök kihirdette, hogy következik a magyar megbízottak által a békeszerződés aláírása. A ceremóniamester először hozzám lépett, és felkért, írjam alá a békét. Udvariasan hellyel kínált:

- Prenez place, Exellence!

- Merci beaucoup, Monsieur! – válaszoltam, amint udvariasan visszautasítottam a nekem átnyújtott dísztollat is, és állva, szinte oda se nézve, félvállról, a szálló asztalán talált és magammal hozott rozsdás, puhafa szárú tollal írtam alá a békeszerződést, majd családi pecsétes gyűrűmmel megpecsételtem. Azután otthagytam a tollat az asztalon. Majd meghatalmazott-társam, Drasche Lázár Alfréd írta alá.

Egész magatartásommal dokumentálni akartam, hogy a reánk kényszeritett aláírásnak a magam részéről egyéb fontosságot nem tulajdonítok, azt nem ünnepélyes aktusnak, hanem reám nézve személy szerint és elsősorban nemzetemre nézve reánk kényszeritett és így minket nem kötelező, megalázó aktusnak tekintettem.”

A magyar ember június negyedikén gyászol és emlékezik. Nem öklöt rázva, nem hamisított történelmi tényekbe kapaszkodva. Tudomásul kell vennünk, hogy a sors -mint már oly sokszor- nem kedvezett nekünk. Akkor és ott nem volt választási lehetőség. Volt korábban, nem éltünk vele. Volt aztán később, de azt is elszalasztottuk.

„Június 4-ike! Mennyi könnyel, szenvedéssel van ez a szomorú nap beleírva a magyar történelembe. Határokon innen és túl felsír a te napodon minden magyar szív, mert ez a nap a Magyar Nemzet Golgotájának a napja. Ebek harmincadjára kerültünk és gyáva szolgalelkek lettek úrrá a hős magyar felett. Szép Hazánk megcsonkítva, darabokra tépve. Amit őseink, dicső elődeink karddal, vérrel szereztek és védelmeztek ezer esztendőn át, ez a gyászos nap egy tollvonással elvette tőlünk.”

A nagyhatalmak nem láttak a jövőbe. Nem sejtették, amit mások megjósoltak, hogy a békediktátum csupán nagyjából húsz esztendőnyi fegyverszünetet adott Európának.

„Elment az erdő nyugatra, keletre,

Elment a madár, a falu.

Fölállt s elment az ősi rónaságtól,

Elment a Kárpát: a hegykoszoru.

Elment a gulya, ménes, a juhnyáj,

Vadak, halak, az arany és ezüst.

A só, a vas, a szén, a gáz, a gép.

Mint tunya pipából a lenge füst.

Elment a tenger, ős-sír, unoka,

Elment a bor, a szabadság, a dal...

S nem ment utána, tétlen nézte el,

1920-ban, a magyar.”

Ha lehántjuk a pátoszos maszlagot, akkor a szerződésről csak annyit lehet objektíven mondani: Magyarország büntetése eltúlzott volt és az akkori nagypolitika pillanatnyi érdekét szolgálta. Tudták ezt akkor is, most is. 100 éve élünk együtt ezzel a szégyenletes történelmi pillanattal, amire örökké emlékeznünk kell. De egyben ünnepelni illik azt a tényt, hogy hiába igyekeztek országunkat eltaposni, ez mégsem sikerült. Ünnepeljük hát ezt, de ne úgy, ahogy 30 éve és ne úgy, ahogy 10 esztendeje. Méltósággal.

Sokan ma is elhiszik, hogy lehet még újra „nagymagyarország”, mert a szerződés idén, 2020-ban lejár. Ám történelmi ismereteim birtokában -sajnos- azt kell mondjam: hiú ábránd. A szerződést vagy diktátumot (nevezze ki-ki úgy, ahogy akarja) rég felülírta a párizsi békeszerződés 1947. februárjában.

Ha józan ésszel gondolunk e történelmi időszakra, akkor objektíven kell értelmeznünk a történéseket. A nagyhatalmak érdeke az volt, hogy a monarchia végleg megszűnjön, hogy Magyarország egy sebezhető, kizsigerelhető, kicsi ország legyen. Sajnos számításuk bejött. Szó sem volt arról. hogy Clemenceau -a tigris- utált volna minket magyar menye miatt, vagy jobban imádta volna a románokat. A menyét kifejezetten kedvelte, mindenki mást pedig megvetett. Még saját honfitársait sem tartotta sokra. Ő az egyetlen, akit állva temettek el, arccal Németország felé, akit a legfőbb ellenségének tartott.

100 év után végre felejtsük már el a sok ostoba, múltidéző kesergést és tekintsünk a jövő felé, hogy nemzetség helyett végre tényleg Nemzetté váljunk, amelyik képes lerázni magáról az idegen hatalmakat és kezébe véve az irányítást, önmaga sorsának kovácsa lehessen.