1456. július 04-22., Nándorfehérvár

Amikor a törökök 1456 májusában Magyarország ellen indultak, már mögöttük tudtak egy fél világhódítást. Jöttek volna előbb is, ha az utolsó mongol világhódító vezér, Timur Lenk el nem veri őket. De aztán néhány évtized alatt új erőre kaptak, végigharcolták magukat és eljutottak Magyarország kapujáig, Nándorfehérvár falaiig, hogy annak elfoglalásával bejussanak Európa szívéig. Vitéz János 1454-es frankfurti birodalmi gyűlésen világosan felvázolta a történelmi helyzetet. A hírre nagy volt a felbuzdulás. Már akkor is legendás volt az európai összefogás, ami nem tettekben, csupán szavakban mutatkozott meg. Magyarul: nagy ívben tojtak ránk, s úgy gondolták, Nándorfehérvár csak a mi ügyünk. Az ostobaság már az idő tájt is konstans volt az európai vezetésben. Nem volt ez másképp a magyar főurak fejében sem. Ahelyett, hogy az ország bajával foglalkoztak volna, Hunyadi hatalmát igyekeztek gyengíteni, és saját pozíciójuk előnyére törleszkedtek. Ismerős ez, ugye? Magyar összefogás... 

Szóval a profi seregek helyett csak szavak jöttek, s önálló, katonai szabadcsapatok Csehországból, Lengyelországból, Moldvából és itthonról. Megérkezett Kórógyi János bán egy kisebb magyar sereggel. Hunyadi saját pénzéből finanszírozott, 10 ezres zsoldossereggel érkezett, hogy megsegítse rokonát, Szilágyi Mihály várkapitányt. Akkor még voltak az országban efféle igazi nagyságok. Itáliából érkezett Magyarországra Kapisztrán János hitszónok, inkvizítor, aki szintén saját, keresztes, de képzetlen sereget toborzott. A szerzetes pontosan felismerte, hogy itt nem csupán Magyarország, hanem az egész kereszténység léte a tét.

Az ostrom 1456. július 4-én kezdődött, amikor az összességében háromszoros túlerőben lévő török hadak lezárták a Dunát és folyamatos ágyútűz alá vették a várat. Dühösek voltak, mert 1440-ben már egyszer próbálkoztak a vár elfoglalásával, de akkor fel kellett adniuk. Tíz napig dörögtek a szinte izzó forróságú ágyúk, melyeket nem törökök, hanem európai keresztény országokból verbuvált szakértő zsoldosok működtettek. A csaknem háromszáz lövegnek és kővetőnek a külső várat már sikerült lerombolnia, amikor az egyesített magyar sereg, Hunyadival az élen, áttörte a Dunai hajózárat. Rettenetes, véres küzdelem volt ez, mely csaknem hat órán keresztül, szünet nélkül tartott. Mindkét oldalon óriási volt a veszteség, de a törökök hibás taktikája és a magyarok elszántsága végül győzelemre segítette Hunyadi seregét. Így már nem volt olyan reménytelen a helyzete a mindössze ötezer fős várvédőknek, hiszen a támogató sereg élelmet, haderőt hozott. A magyar haditerv is bevált. A sereget kétfelé választották. Az egyik fele, Hunyadival az élen, a várba ment, a másik fele, Kapisztrán János parancsnoksága alatt a közelben pihent.

A döntő támadás július 21-én, hajnalban indult. Hihetetlen energiák feszültek egymásnak, s úgy tűnt, a megmaradt bástyákon egyre több a török zászló. Egy zászlót, a legnagyobbat azonban nem sikerült kitűzniük. Erről emlékezik meg Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása című festménye. Bár a történetíró, Antonio Bonfini, nem említett nevet, nekünk mégis hinnünk kell abban, hogy a valóban létezett nemes Dugovics Titusz, Hunyadi veterán katonája akadályozta meg a török zászló kitűzését. Így vált Ő az összes, a kereszténységet védő hős alakjává.

Az ütközet akkor ért fordulóponthoz, amikor a török sereg hátában megjelentek az addig pihent keresztes haderők és Kapisztrán János vezetésével rá nem rontottak az ostromlókra. A vallási érzülettel mélyen áthatott szabadcsapatok kaszával, kapával, sarlókkal zúdultak a törökre. Azok úgy megijedtek, hogy szertefutottak, így a friss haderő csatlakozhatott a várvédőkhöz és még aznap éjjel az összes törököt kiűzték a várból. 

A csata ezzel még nem dőlt el. Másnap Kapisztrán János keresztes íjászai, Hunyadi parancsát felülírva, egy közeli dombról nyílzáporral köszöntötték a törököket. II. Mehmed szultán egy kisebb létszámú csapatot indított ellenük, de ez a mozgás sok magyar és keresztes vitézt arra ösztönzött, hogy a várat elhagyva az íjászok segítségére siessen. Kapisztrán is elindult, keresztény vértanú akart lenni. A török hadvezetés ekkor hozta meg legrosszabb döntését. A fősereget átvezényelte, így szabadon hagyta a vár alatt várakozó tüzérséget. Hunyadi meglátta a történelmi lehetőséget. Kirontott a várból, elfoglalta az ostromágyúkat, melyeket megfordított és belekezdett a törökök hátbatámadásába. A magyar lovasok oldalról csaptak le, így a meglepett és megzavarodott töröknek egyetlen esélye maradt: a menekülés. A szultán nemesen harcolt, igyekezett személyes bátorságával összeterelni seregét, de egy magyar nyílvessző leterítette. A szultáni testőrségnek csak komoly áldozatok árán sikerült őt kimenekíteni. Aznap éjjelre a várvédők visszavonultak a rommá lőtt várba, de nem aludtak. Várták a török ellentámadást. Ám azok inkább csomagoltak és menekültek. Csaknem hetven évig nem is jöttek vissza.

Hunyadi és társai hőssé váltak. A diadal hírére III. Kallixtusz pápa bullát adott ki, melynek többszöri módosítása alapján az egész keresztény világban délidőben megkongatják a harangokat, ezzel emlékezve a magyar diadalra.

Hunyadi nagy terveket szőtt a török Bizáncból történő kiűzéséről, de a várostrom közben kitört pestis ellen nem vértezhette fel magát. Augusztus 11-én lelke a mennybe szállt. Még ellenfele, II. Mehmed szultán is fejet hajtott gyászhíre előtt.

„Ellenségem volt, mégis sajnálom halálát, mert Hunyadinak nem volt párja a fejedelmek között.”

Gyulafehérváron temették el, s Kapisztrán János, kivel nem mindenben értettek egyet, így búcsúzott Tőle: „Üdv, mennyei csillag, ország koronája, lehulltál.” Néhány hónap múlva ő is a fekete halál áldozata lett.

A diadalmas sikert sajnos képtelenek voltunk jól felhasználni. 65 évig, egymást marva ültünk a babérjainkon, s meglepődtünk, amikor I. Szulejmán Mohácsnál „bekopogtatott”, majd három részre szakította országunkat. Ám Szigetvárnál megmutattuk Európának, hogy mi vagyunk azok, akik ismét megvédtük hátsójukat az iszlám pusztítástól. S mi volt a történelmi köszönet? Tudjuk azt nagyon is jól. Egy harmadára zsugorított, kifosztott ország, aki -a napi politikai maszlagtól letisztítva- ma is az iszlám valós veszélyeire figyelmeztet.