Film noir

Szerintem nincs a filmes világnak még egy olyan német találmánya, mint a film noir.

 

Azért merem ezt állítani, mert Fritz Lang mester óta hódít és elvarázsol néhány, igazi filmet kedvelő generációt.

Abban minden szakértő, vagy csak annak látszó okoskodó egyetért, hogy a német filmgyártás egyszerűen megkerülhetetlen alap. Olyan szabályokat fektettek le, melyek még ma is tökéletesen működnek, melyek nélkül a fényírás művészete egyáltalán nem is létezne. 

A német expresszionista filmgyártás nagyjai, hát mondjuk ki: zsidók voltak, akik -tehetségük és zsenijük jogán- ma is a filmipar szentjeinek számítanak, hogy ezzel az ambivalens megfogalmazással éljek. A harmincas évek német néma- és hangosfilmgyártásának beható tanulmányozását minden olyan hallgatónak kötelezővé tenném, akik valamilyen formában filmmel akarnak majd foglalkozni.

Amikor Európában üldözni kezdték a főleg alsó néposztályból származó izraelitákat, a német filmgyártás nagyjai is távoztak, pedig rájuk nem is vonatkozott a tilalom. Sőt, Goebbels kifejezetten kedvelte Langot és támogatta maradását. Így utólag azt mondhatom, szerencse, hogy csomagoltak és Hollywoodba mentek megmutatni az új irányt.

A negyvenes évek elején már látható, érezhető volt, hogy a háborús hurráoptimizmust sötét társadalmi vákuum érzés fogja követni. Hivatalosan is megszületett a sötét film korszaka a film noir, mely elnevezés egy francia filmesztéta, kritikus, Nino Frank tollából bújt elő, amikor az amerikai fekete filmeket tanulmányozta. Nem merném önálló műfajnak nevezni, inkább afféle stílusnak, zsánerfilmnek, mely találkozott a negyvenes és ötvenes évek Amerikájának sötétebb társadalmi hangulatával, életérzésével. Itt nem találunk fényes, morálisan tiszta főhősöket. 

Antihősök vannak, akik gyakran lavíroznak a bűn és az igazság közötti hajszálvékony határon. Igen, időnként megbotlanak, s a végén úgy győznek, hogy nem nyernek vele semmit. Általában magányosak, erkölcsi értékeiket szándékosan asztalfiókba zárták. Ha lesznek is szerelmesek, azok csak a vágy felfokozott szélsőségeinek élvezete miatt teszik. A nők, a femme fatal, vagyis a végzet asszonyai, akik szinte mindig női ellenpárjai vagy épp megfelelői a főhősöknek, körülbelül ugyanannyi erkölcsi tartással. A téma szinte mindig bűnügy, ami lehet gyilkosság, kémtörténet, de nem a tett kibogozása a lényeg, hanem a szereplők morális, illetve immorális viselkedésének bemutatása, a romlási folyamat feltárása. A látványvilág is viszonylag körülhatárolt keretek között értelmezhető. Éles, kontrasztos felvételek, erős fény-árnyék játékok, eső áztatta éjszakai utcák, szűk, sötét és cigarettafüstös szobák, ferde és szokatlan kameraállások, mindezeket támogató zenei aláfestéssel. Panelek, melyek mindig jól működnek és egyszerűségükkel tökéletes, baljóslatú hangulatot gerjesztenek.

Az igazi film noir fekete. Sokan vannak olyanok, akik a későbbi neonoir filmeket úgy nézik meg, hogy a lejátszót átállítják monokróm módra. Ám a régi, igazi film noirok esetében ezzel nem kell bajlódniuk.

Úgy tartják, hogy ez első, hamisítatlan amerikai film noir A máltai sólyom (1941) volt, John Huston rendezésében, Humphrey Bogart, Peter Lorre és Mary Astor főszereplésével.

Én még kiemelném Elisha Cook Jr. játékát, akire később nagyobb feladatokat is rábíztak. A film itthoni bemutatójára negyven évig kellett várni. Fura. Nem?

Az utolsó -hamisítatlan- film noir pedig Hollywood fenegyerekének, Orson Wellesnek alkotása, A gonosz érintése (1958). Ebben már szinte csak antihősök, morált és értékrendet vesztett, magányos emberi roncsok szerepelnek. A film sötét és amikor leás az emberi lélek bugyraiba, akkor válik csak igazán feketévé.

Aki nem túl fanatikus, annak elegendő az elsőt és az utolsót megnéznie, hogy ráérezzen a hangulatra. Akit viszont tényleg érdekel, annak szívesen küldök egy listát, melyek azok az alkotások, amiket tényleg érdemes ebből a korszakból megtekinteni.

Aztán véget ért a háború és jött az átalakulás. Autósmozik, megafilmek, zenés mozik, televízió, demográfiai változás. A klasszikus film noir eltűnt. De szinte változatlan izgalmakkal megszületett a neo noir, mely kiszínesedett, a tévé elé és a kicsi, független mozik nézőterére ültette a nézőket. A hetvenes években a rendszerből és az igazságtalan igazságszolgáltatásból kiábrándult zsaruk vették kezükbe a törvényt, de ők sem emelkedtek erkölcsi magasságokba. Piszkos Harry vagy a Francia kapcsolat Doyle-Russo párosa semmivel sem hősiesebb, mint A gonosz érintése Quinlan nyomozója. Talán ide lehet sorolni a Keresztapa filmeket, vagy az ifjú titán, Scorsese Taxisofőrjét, de az évtized neo noir mozijának koronája mégis csak Polanski Kínai negyede, ahol újra átélhetjük egy kicsit az ős film noir hangulatot.

A nyolcvanas és kilencvenes évekre a filmpaletta kiszélesedett. Már annyiféle rétegben, futószalagon gyártódtak a filmek, hogy nincs is értelme elemezgetni. A bevétel és a tömegigények kiszolgálása lett a cél. Nem állítom, hogy nem születtek remekművek, csak az arány tolódott el. A Coen-testvérek, Alan Parker életben tartották a régi tüzet - valamilyen formában, hogy aztán az új generáció triásza: Fincher, Singer és Tarantino vadonatúj filmes nyelvet használva megalkossa a film noir, vagyis a neo noir utolsó korszakát.

Sajnálatos módon a mai filmtermésből már nem tudok olyat említeni, ami köthető lenne a film noirhoz. Megváltozott, mert megváltoztatták a filmek iránti igényt, s egyre másra nőnek fel azon generációk, akik már nehezen tudnak kilépni a maguk által kreált számítógépes, mobiltelefonos világból. Őket már nem érdekli, ki volt Fritz Lang, vagy Orson Welles de még Quentin Tarantino sem.