Sajtósniccer. Avagy: az SZFE ügy

 

Régen volt már sajtósniccer. Nem mintha ez ügy lenne, inkább csak ügyecske, afféle vihar a biliben. A politikai vonzatai nem érdekelnek, értelme sem lenne. A szakmai része viszont elég egyértelmű. Mi is a probléma lényege? Az, hogy az eddigi nulla színvonalú oktatást, ezentúl más irányítással, ám szintén nulla színvonalon kell folytatni.

Abban az “oskolában” tanulók nagy része alanyi jogon került be, vagyis “apuanyuszínésznekemezjár” alapon. Tehetség nulla, pofa az nagy. A színházak többségében már nem színészek játszanak, s ezt nem én állítom egyedül, hanem a régi, élő nagyságok közül többen is.

Az egész ügyet egy rendkívül dilettáns színpadi jelenetként látom, melyben elkényeztetett gyerekek durciznak amiatt, hogy a társadalom széles tömegei és a többi egyetem tanulói nem “szolidaritanak” velük úgy, ahogy az nekik tetszene. Ébresztő, gyerekek. A társadalomnak és a többi egyetemistának kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ki osztja a nagy semmi észt a média betanított segédmunkásainak. Egyszerűen nem ügy. Néhány nap múlva hiányozni fog anyuci reggeli kakaója és a kényelmes kis otthoni szobácska a nettel, így aztán szépen hazamennek duzzogni.

Egyébként sokan gondolják ugyanezt, amit én itt kifejtettem, ezért sem kap az ügy az alapnál nagyobb civil és sajtós visszhangot. Sajnos az elmúlt fél év fájdalmasan nyilvánvalóvá tette: megvan ez az ország színházak és művészet nélkül is. Fáj? Kegyetlenül. Úgy marja a lelkemet, mint a sav. Saját bőrömön érzem. De azt is tudom, s jelzem már néhány éve, hogy a jelenlegi színházi struktúra ebben a formában nem fenntartható. Tudják, látják ezt a tiltakozók is, csak fájdalmas a szomorú tényekkel szembenézni. Szakmai viták nem léteznek, a színházak belső működésében is a haveri és rokoni kapcsolatok érvényesülnek. A körbe- és viszontrendezések szereplői már több évtizede bizonyítják, hogy az egész mechanizmusban a tehetség az, ami a legkisebb mértékben számít. Kialakult egy zárt rendszer, mely egyre inkább veszített centrifugális erejéből és lassan alapszintre állt. A szakmai megítélés és a nézői igény közt egyre nagyobb, tátongó szakadék alakult ki. Épp Novák Eszter jelentette ki néhány éve, hogy a néző nem számít. Értem. Akkor ki? Persze tudom a választ, csak költői volt a kérdés.

Szóval oka- és ügyefogyott az egész, s ha lenne egy valódi szakmai fórum, akkor megmenthető lenne ez az ezer sebből vérző tákolmány. Ezzel a vértelen tüntetgetősdivel pedig épp a képzés és a színházak teljes megszüntetését készítik elő. Talán nem is kár érte, ha utána tisztán újraindulhat.