Ünnep?

 A történelem ismétli önmagát? Ez csak annyira igaz, amennyiben a történelmet nem a túlélők írják.

Vagyis Gárdonyinak adva igazat:

Aki történelmet olvas, mindig a sorok közt olvasson.

Az 1640-es angol forradalomról olvastam. Jól indult, megdöntötték a monarchia hatalmát, ami átcsapott Cromwell diktatúrájába, majd az egész visszaállt az eredeti állapotra. Ha átfutjuk a múlt korok forradalmait, megállapítható: sosem volt egyetlen győztes forradalom sem. Az 1848-as és az 1956-os is elbukott, s gyakorlatilag -szinte- eredménytelen maradt. Van hát ok ünnepelni? A forradalmak halotti torát megülték azok, akik így vagy úgy szerepeltek benne. Megteremtették a maguk hőseit és eltemették áldozatait. Az 1956-os forradalom esetében -a többihez képest- csak annyi a különbség, hogy -sejtésem szerint- az események elindítói pontosan ugyanazok voltak, akik kicsivel később elfojtották azt. Ráadásul az áldozatok fölött ma olyanok mondanak szentbeszédet, akik vagy akiknek szülei a megtorlók között álltak. Fura egy világ ez... Fura egy ország ez... A hatalmi pozíciók átrendeződése okán nem számít néhány száz vagy néhány ezer ember halála. A mártírhalált halt Dudás Józsefnek vagy Szabó bácsinak, vagy akik gyáván elmenekültek, s ma mellet vernek, fogalmuk sem volt arról, hogy miképpen manipulálták őket. Azt sem értették, hogy -mint máskor is- a fejlett nyugat miért tojt a fejünkre.

S ha szívünkbe belopja magát az ünnepi érzés? Ne fogadjuk el, hogy ismét megpróbálják átírni és meghazudtolni a történelmet. Az 1956-os forradalom egy szocialista, ifjúsági tiltakozással indult, ami esztelen vérengzésbe torkollott, ahol sok esetben kisember a kisembert gyilkolta, mert egyéni sérelmeik bosszút és vért kiáltottak. Azok pedig, akik addig is a rózsadombi villákban röhögtek a markukba, ezután is kizsákmányoltak. Egy-két szerepcserén és némi népvakításon kívül semmi sem történt.

Szóval, ünnepelni nincs ok. Csak emlékezni és tisztelettel fejet hajtani azok sírja mellett, akiknek volt bátorságuk meghalni egy szabadabb, több párt hatalmán alapuló szocialista országért, egy olyan igazságosabb rendszerért, ami sosem jött el.

Néha elgondolkodom a hősök fogalmán. Szerintem pontosan tudták, hogy reménytelen a harcuk, az önfeláldozásuk. Talán nem is volt már választási lehetőségük... Talán úgy indultak neki, hogy pontosan nem is tudták, hogy mit akarnak, de azt határozottan körvonalazták, mit nem... Annyi mindent elolvastam már a témában, hogy már magam sem tudom, mi az igazság... Van-e egyáltalán igazság? Sokan meghaltak valamiért, amiben hittek a múltban. Sokan meghaltak valamiért, amiért hittek: a jövőben. Sokan úgy haltak meg, hogy fogalmuk sem volt, miért is áldozzák életüket. Szocializmus vagy kapitalizmus? Melyik kizsákmányoló rezsim a jobb? Vagy arra vágytak, ami most van? Van most? Valami... Volt eredménye, haszna, igazi hatása 56-nak? Merünk szembenézni végre a saját történelmünkkel vagy még sunnyogunk néhány évtizedet? Hol vannak a válaszok? Hol vannak a kérdések? Hol vannak a Hősök?