Ted Bundy a sorozatgyilkosok médiasztárja

Ha létezhetne „verseny” a sorozatgyilkosok számára, akkor nem ő nyerné a leghorrorisztikusabb gyilkos kategóriáját. A legbizarrabb és az áldozatok számát tekintve sem válhatna aranyérmessé. Abban azonban tuti befutó lenne, hogy ő az, akit az amerikai média a legjobban „reklámozott” s ezáltal Ted Bundyt minden idők leghíresebb sorozatgyilkosává tette.
A 70-es évektől kezdve az FBI megpróbálta konkrétan meghatározni a „sorozatgyilkos” fogalom tartalmát, kibontani összefüggéseit, meghatározni, definiálni kialakulásának, felismerhetőségének lehetőségeit. Jelentem: tökfölösleges munkát végeztek. Bizonyíték erre épp Ted Bandy vagy Andrij Csikatilo, John Wayne Gacy, Jeffrey Dahmer, Luis Alfredo Garavito - és még sorolhatnám-, akiknek élete, pályája, körülményei szerint teljesen normálisak is lehettek volna. Sorsukban, személyiségfejlődésükben nem lelni általánosan azonos momentumokat, hacsak az nem, hogy külön-külön is sok embert öltek meg. 

A művészet nyelvén Lars von Trier: A ház, amit Jack épített című filmjében igyekszik rámutatni egy sorozatgyilkos lelki átalakulására, bemutatni azt az utat, mely a pokolba visz. A két áldozat közötti belső lelki folyamatot az ember árnyékának változásával definiálja, amint egyik utcai villanylámpától eljut a következő utcai villanylámpáig.

Ha a versenyben létezne a „pofátlanság netovábbja” mellékdíj, abban Ted Bundy komoly eséllyel indulna az aranyéremért. Pedig valaha egyáltalán nem arról volt híres, hogy efféle borzalmas dolgokat tegyen.

Theodore Robert Cowell 1946. november 24-én született. A biológiai apja sosem ismerte el, így az anya és a kisfiú a nagyszülőkhöz költöztek. Ott mindenkinek azt mondták, hogy az anyja a nővére, ő pedig a nagyszülei fia. Így tudta ő is. Az anyja aztán hozzáment Johnnie Culpepper Bundy szakácshoz, aki a nevére vette a bizonytalan fiúcskát. Lettek neki féltestvérei is, de valahogy mindig azt érezte, hogy nem tartozik sehová, hogy a legjobb társasága saját maga. Nem volt különösebben fura, nem voltak bizarr játékai, csak rettenetes önbizalomhiányban szenvedett. -Nem járt színjátszókörbe ;) - Félénkségét osztálytársai kihasználták, s ahogy az lenni szokott a „csirkebuliban” szinte mindig ő volt a vérző tyúk, akit a többiek csipkedtek. A gimnáziumban és a főiskolán már egy kissé barátságosabbá vált. Randizott is egy lánnyal, tanult, mellette dolgozott, politikai agitációs munkát vállalt. Aztán a lány (Stephanie Brooks) hirtelen szakított vele, s ugyanekkor megtudta, hogy akit nővérének hitt, az az anyja, s akit szüleinek tartott, ők valójában a nagyszülei. Egy kicsit bekattant, s a kedves, szelíd emberből előbújt az uralkodni vágyó állat. Egy új kapcsolat (Elizabeth Kendall) kicsit visszarántotta a valóságba, s már-már úgy látszott, élete nyugodt mederbe került.

Nem így történt.
Lynda Ann Healy 21 éves, magas, hosszú barna hajú, kedves mosolyú lány volt, aki az egyetemi tanulmányai mellett a helyi rádió bemondójaként dolgozott. 1974. január 31-én este a lány egyedül volt otthon, amikor Ted megtámadta és elrabolta. Egy évvel később találtak rá a lány koponyájára. Többek közt. 

Ő volt Ted Bundy első vállalt áldozata. Lynda után még harminc áldozatot vallott be, de a nyomozás során számtalan olyan holttestet találtak még, melyek állapota arra utalt, hogy Ted Bandy nem árulta el a teljes igazságot az esetek számát illetően.

Igazán rémes részletekkel most nem borzolnám az idegeket, akit érdekel, keressen rá. Legyen itt elég annyi, hogy szadista módon szexuálisan is bántalmazta az elrabolt fiatal nőket és kislányokat, akiket napokig életben tartott, majd megunva, brutálisan meggyilkolt. Sajnálatos módon ebben tökéletes segítséget kapott a nyomozóhatóságoktól, akik balfék módon képtelenek voltak azonosítani a gyilkost, holott néhány Ted Bandy támadást túlélt nő pontos leírással szolgált az elkövetőről, annak autójáról. Még Elizabeth Kendall -az élettársa- is igyekezett a hatóságok figyelmét a férfire irányítani, de azok valamiért más irányba kutakodtak.
Az ügyben egy sikertelen emberrablás jelentette a fordulatot, amikor már a hatóság is képes volt a férfire fókuszálni.

1976. február 23-án állították bíróság elé, de ekkor még csak az emberrablást sikerült rábizonyítani. Börtönbüntetése során sorra derültek ki az esetek és végül bevallotta, hogy megölt harminc nőt, de lehet, hogy többet. Egyáltalán nem érzett megbánást. Szadista birtoklási vágyat érzett a nők iránt, akiket azzal, hogy megölt és szexuálisan is magáévá tett, az elszakíthatatlan tulajdonainak tekintett.

Annyira „ügyesen” őrizték, hogy kétszer is sikerült megszöknie. Először csak pár napig élvezhette a szabadságot, ám másodszorra már (1977. december 30.) szerencsésebb volt. Hónapokig bujkált, s vérengzőbb lett, mint valaha. Több mint féltucat fiatal lányt gyilkolt meg, köztük egy 14 és 12 éves kislányt is.

A média is élvezettel csócsálta az eseteket és személyét egyre nagyobb és nagyobb figyelem kísérte. Civil bejelentések alapján végül sikerült elfogni és bíróság elé állítani, ahol halálra ítélték. A két nagy tárgyalás alatt úgy viselkedett, mint egy teljes színészi skálát felvonultató bonviván. Rettenetesen élvezte, hogy ő áll a középpontban, de ugyanakkor haraggal fordult a média felé, mert úgy érezte, hogy ellene hangolják a közvéleményt. (Ma már, lehet, megúszná a villamosszéket és celebet faragnának belőle. Itthon egy bankrablóból csináltak médiasztárt, azt sugallva, hogy érdemes bűnözőnek lenni.) Némi jogi ügyeskedéssel még sikerült húzni az időt, de aztán elfogytak a lehetőségek. Pedig a nősülést is bevetette (Carol Ann Boone), hogy szimpátiát ébresszen az esküdtekben és állítólag közben egy kislánya is született, bár ennek valószínűsége -ismerve az akkori törvényi szabályozást- igen csekély. Az ítéletet 1989. január 24-én hajtották végre. Sokan megkönnyebbültek, hiszen a Föld nevű bolygón egy szörnyeteggel kevesebb lett.

A modern pszichológia még mindig azon vitatkozik, hogy ezek a torzult lelkületű emberi lények valójában eredendően gonosznak születnek-e, vagy pedig a körülmények, a társadalmilag szélsőséges helyzeteik áldozatai. Úgy tűnik, hogy ha ma egy rendőr előállít egy halmozottan veszélyes, többszörösen elítélt bűnözőt, aki holtrészegen, szinte kómáig bekokainozva furikázik a városban, aztán az intézkedés közben kipurcan, akkor a rendőrből csinálnak szörnyeteget és a drogkereskedő, kiskorúakat megerőszakoló, másokat életveszélyesen bántalmazó, megfenyegető vadállatból pedig szárnyas angyalkát, szentet, akinek nevét zsolozsmázva további bűntetteket lehet elkövetni. Igen, ebben a feje tetejére állított, most már pandémiahazugságtól is harsogó világban a Ted Bandyk lesznek a hősök, akiknek lelkét pátyolgatni kell, s bátorítani őket, hogy minél szörnyűbb tetteket kövessenek el. A média pedig ott van és szétfröcsköli a mocskot, s bűntudatot kíván ébreszteni mindazokban, akik normálisak. Azokban, akik szeretik felebarátaikat, de nem megenni. Azokban, akik a gyerekek felé nem mint aberrált szexuális vágyaik eszközeként fordulnak, hanem szívből imádni, nevelni és védeni való kicsikékre tekintenek. Azokban, akik inkább egy remek könyvben, mintsem bódító szerekben s szeszekben találják meg az élményt. Azokban, akikben nincs hajlam mások értékeinek tönkretételére, akikben inkább az adakozás vágya az erősebb. Nem szeretem ezt a világot, mert ez kezd egy élhetetlen káosszá válni.