A "színjátékos"

Ha a száraz adatszerű tényeket mellőzöm, melyeket lexikonok őriznek, akkor csak a szerepek maradnak. Azok a zseniális alakítások, melyek feltárják, de ugyanakkor el is rejtik ezt a csodálatos, tehetséges művészt.

Őze Lajos, ha nem színművész -vagy ahogy magát nevezte: színjátékos- lesz, akkor ma történész professzorként tisztelhetnénk, aki a második nagy világégés náci vezetésének összetételét és lélektanát kutatja. De Őt színésznek küldte a tanára, mert másképp mondta az „anyámtyúkját”.

Komplexusait és beszédhibáit saját maximalizmusával igyekezett kordában tartani, de emberi gyöngeségei, mely tehetséges művészeknél felfokozottabban van jelen, gyakorta győzedelmeskedtek rajta.

Őze Lajos annak az utolsó színészgenerációnak a tagja volt, akik legfőképpen tehetségük, tudásuk, szakmai felkészültségük okán lehettek ott, ahol. Az akkori szakmai szemlélet, a struktúra olyan lehetőségeket adott, ami a politikai szélirány ellenére vagy épp azzal szimbiózisban alkotott kifejezetten maradandót. De talán magyarázni sem érdemes. Inkább beszéljen helyettem a művész, s bizonyítsa alakításaival, „hivatásos hazudozásaival” szavaimat.