Történelmi metamorfózis
Szerintem az olaszok viszonylagosan egészséges lelkülettel vizsgálják a nem éppen rövid történelmi múltjukat. Lehetnek is rá büszkék, hiszen az olasz népnek se igen maradt más, tartósan maradandó értéke, mint a nemzeti büszkesége.
Különös dolog azt olvasni, hogy így, 76 év távlatából már egészen más véleménnyel vannak saját fasiszta vezetőjükről, Benito Amilcare Andrea Mussoliniről, vagyis a Duce-ről. A vezető alulról történő felemelkedését most nem mesélem el, de bizonyos párhuzamokra érdemes odafigyelni. A legtöbb diktátor egészen lentről menetelt felfelé. A kis falusi környezet, a szegény családi háttér, a nagyság akarása, a történelmi fontosság, a népért történő megváltás-tudat szinte mindegyik zsarnoki vezetőnél megfigyelhető. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutottak, úgy változott át személyiségük is, s már maguk is hitték, hogy varázserővel, isten által előre elrendelt, személyükre szabott hatalommal bírnak.
Ám a történelmi sors csak kevés diktátornak engedi meg a nemes befejezést, az örök dicsőség csarnokába történő bejutást. Vagy mégis?
Milyen különös is az emberi lélek. Maradjunk az olaszoknál. A nagy, római császárok többsége nem volt épp finomkodó úrigyerek. Kíméletlenek, kegyetlenek voltak, s hatalmukat, kardjukat nem féltek használni, ha valaki ellent mert mondani nekik. Ma ámulva állunk márványszobraik előtt, s csodáljuk nagyságukat, uralkodásuk építészeti gyümölcseit, s közben eszünkbe sem jut, hogy mindezen pompás alkotáshoz erőszakos halál tapad, hogy a legtöbb uralkodó könyékig tocsogott az emberi vérben.
Szóval érdekes és egyben megrendítő azt olvasni, hogy 76 évvel ezelőtt micsoda szörnyű és szégyenteljes esemény történt, melyre ma elborzadva gondol sok olasz. Hogy rávilágítsak: 76 évvel ezelőtt, a Comói-tó mellett, elcsípték az észak felé menekülő olasz miniszterelnököt, Benito Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit. A partizánok nem sokat vacakoltak tárgyalással, másnap mindkettőt kivégezték és még néhány haverjukkal együtt fellógatták őket „száradni” egy ESSO kút tetejére. Itt aztán a milánói nép kiélhette rajtuk minden dühét. Ám ahogy telt-múlt az idő, úgy változott ugyanannak a népnek az emlékezete is. 1957-ben díszsírhelyre újratemették a egykori diktátort, s manapság sok ezer olasz zarándokol el hozzá, hogy tisztelegjen emléke előtt.
Nyilván más népek esetében is csak idő kérdése, hogy egykori diktátoraikat díszes emlékhelyre temessék, s csodálattal gondoljanak a „nagy vezérek” nemes tetteire. Hiszen addigra a hullaszagot messzire viszi a szél. Aztán persze akadnak más népek, akik nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a múlt árnyaival, s cipelik, rejtegetik őket még igen hosszú ideig. Az ember már csak ilyen. Idő kell neki, hogy végül a bűzös mocskot is csillogó gyémántnak lássa. Csak hát addig?
Különös dolog azt olvasni, hogy így, 76 év távlatából már egészen más véleménnyel vannak saját fasiszta vezetőjükről, Benito Amilcare Andrea Mussoliniről, vagyis a Duce-ről. A vezető alulról történő felemelkedését most nem mesélem el, de bizonyos párhuzamokra érdemes odafigyelni. A legtöbb diktátor egészen lentről menetelt felfelé. A kis falusi környezet, a szegény családi háttér, a nagyság akarása, a történelmi fontosság, a népért történő megváltás-tudat szinte mindegyik zsarnoki vezetőnél megfigyelhető. Ahogy egyre feljebb és feljebb jutottak, úgy változott át személyiségük is, s már maguk is hitték, hogy varázserővel, isten által előre elrendelt, személyükre szabott hatalommal bírnak.
Ám a történelmi sors csak kevés diktátornak engedi meg a nemes befejezést, az örök dicsőség csarnokába történő bejutást. Vagy mégis?
Milyen különös is az emberi lélek. Maradjunk az olaszoknál. A nagy, római császárok többsége nem volt épp finomkodó úrigyerek. Kíméletlenek, kegyetlenek voltak, s hatalmukat, kardjukat nem féltek használni, ha valaki ellent mert mondani nekik. Ma ámulva állunk márványszobraik előtt, s csodáljuk nagyságukat, uralkodásuk építészeti gyümölcseit, s közben eszünkbe sem jut, hogy mindezen pompás alkotáshoz erőszakos halál tapad, hogy a legtöbb uralkodó könyékig tocsogott az emberi vérben.
Szóval érdekes és egyben megrendítő azt olvasni, hogy 76 évvel ezelőtt micsoda szörnyű és szégyenteljes esemény történt, melyre ma elborzadva gondol sok olasz. Hogy rávilágítsak: 76 évvel ezelőtt, a Comói-tó mellett, elcsípték az észak felé menekülő olasz miniszterelnököt, Benito Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit. A partizánok nem sokat vacakoltak tárgyalással, másnap mindkettőt kivégezték és még néhány haverjukkal együtt fellógatták őket „száradni” egy ESSO kút tetejére. Itt aztán a milánói nép kiélhette rajtuk minden dühét. Ám ahogy telt-múlt az idő, úgy változott ugyanannak a népnek az emlékezete is. 1957-ben díszsírhelyre újratemették a egykori diktátort, s manapság sok ezer olasz zarándokol el hozzá, hogy tisztelegjen emléke előtt.
Nyilván más népek esetében is csak idő kérdése, hogy egykori diktátoraikat díszes emlékhelyre temessék, s csodálattal gondoljanak a „nagy vezérek” nemes tetteire. Hiszen addigra a hullaszagot messzire viszi a szél. Aztán persze akadnak más népek, akik nem tudnak vagy nem akarnak szembenézni a múlt árnyaival, s cipelik, rejtegetik őket még igen hosszú ideig. Az ember már csak ilyen. Idő kell neki, hogy végül a bűzös mocskot is csillogó gyémántnak lássa. Csak hát addig?
Megjegyzések