Talán mindenütt voltam...

Tehetségéhez képest méltatlan művészsors volt az övé.

Bár életműve teljesnek tekinthető, mégis csupa „lehetett volna” jellemzi. Huszárik Zoltán 50 évesen köszönt el tőlünk. Polihisztor művész volt, költő, író, grafikus, színész, rendező. Jó magyar szokás szerint, temetni és Róla emlékezni jobban tudunk.

Pályája majdnem jól indult, de -finoman fogalmazva- a történelem közbeszólt. Valójában a családot kuláklistára helyezték, Őt pedig eltanácsolták a főiskoláról. Tették ezt azok, akik később kitüntették és igyekeztek Huszárik ragyogó fényében maguk is csillogni.

Az 50-es szám idén ismét visszaköszön. Épp ötven éve mutatták be Huszárik első nagyjátékfilmjét a Szindbádot, mely itthon és külföldön is számos szakmai elismerést kapott. A film alaphangjául Krúdy Gyula novelláinak hangulata szolgált. Ez azt jelenti. hogy Huszárik nem adaptálta az irodalmi alkotást, hanem -felhasználva bizonyos mondatokat, dialógusokat- megteremtette a film érzelmi töltöttségét. A főszerepet -az író alteregóját- Latinovits Zoltán alakította. Mondanom sem kell, Ő volt a legjobb választás, pedig eredetileg a rendező másnak szánta a szerepet.

Különös „teremtmény” a filmművészet. Vannak olyan alkotások, melyek oly katartikusak, hogy a néző soha többé nem kívánja látni többé. Vannak olyanok, melyeket akár havonta is szívesen megnéz az ember. Vannak komolyan elgondolkodtató művek, melyek mélyebb asszociációkra sarkallják a nézőt. Aztán vannak azok a filmek, melyek olyanok, mint a jó borok. A műélvezővel együtt érniük kell, hogy megérthessük belső, igazi mondanivalójukat, hogy megízlelhessük igazi zamatukat.

„Talán mindenütt voltam. Bálban és temetésen… Erdőben és vízparton… Bűnben és erényben… Sokat utaztam. Most elfáradtam…”

Az 1971-ben bemutatott Szindbád pont ilyen film. Hiszen az egész alkotást áthatja az a magabiztos bölcsesség, amit csak bizonyos kor felett érthet meg az ember. Ezt az alkotást érezni kell, engedni, hogy áthassa a lelket, hiszen a Szindbád egy lírai montázs melyben egyazon időben érzékeljük a múltat és a jelent, az álmot és a valóságot. A különös, lebegően könnyű epizódok, mind-mind a főhős életének pillanatai. Makró és nagytotál, portré és izgalmas enteriőr képek váltakozása, melyen keresztül kibontakozik előttünk az elmúlás optimista megfogalmazása.

A Szindbádban egy álomvilágba csöppenünk, s ez a világ a film speciális nyelvén elevenedik meg. Így aztán nem véletlen, ha bizonyos párhuzamokat véltem felfedezni más, neves alkotásokkal. Veszem a bátorságot, hogy Huszárik fantáziavilágát összehasonlítsam Federico Fellini költői emelkedettségű alkotásaival (Amarcord, 8 és 1/2, Fellini-Róma), vagy Andrej Tarkovszkij , Sztalker című sci-fijével. Mindhárom alkotónál jellemzőek a hosszú snittek, az álomszerű monológok, az időnként bizarr effektekkel megszólaló zenék. De míg az olasz neorealizmus vagy az orosz disztópia egy konkrétan besorolható irányzat, addig Huszárik világa -egészében véve- egyedi és megismételhetetlen.