Bert Hardy

Manapság az Internetre feltöltött fotók 90 %-a digitális szemét.

Hiszen ma már mindenki fotóművész – persze nem, csak annak hiszi magát és ebben a hitében megingathatatlan. Ráadásul szinte mindenkinek ott lapul a zsebében valamilyen mobiltelefon, amivel egy fotó elkészítése még egy komplett idióta számára is egyszerű feladat. Mások méregdrága fényképezőgéppel igyekeznek a tehetség hiányát pótolni. Elárulom: mindhiába.

Nem saját gondolatom, hanem a tehetséges régi nagyoké: egy jó fotó NEM az eszközön múlik. Később majd példát is mutatok rá.

Szóval ha manapság remek fényképeket szeretnék nézni, akkor archívumok lapjait böngészem, s a még szemmel rendelkező, rég halott tehetségek fotóit keresem. Nincs könnyű dolgom, mert a folyamatosan felhalmozódó digitális szemét alá kell ásnom. Úgy érezhetem magam, mint egy régész, akinek három emeletnyi koszos törmeléket kell eltakarítania ahhoz, hogy egyetlen értékes leletre rátaláljon.

Bert Hardy (1913.05.19.-1995.07.03.) Angliában született hamisítatlan munkáscsaládba. Szegénységben és állandó létbizonytalanságban éltek. 14 évesen rájött arra, hogy az iskola nem adhat számára semmi hasznosat, ezért inkább munkába állt egy fotólaborban. Itt esett szerelembe a fényképezéssel.

Már az első, kölcsöngéppel lőtt fotói is sikert arattak. A királyi ezüstjubileum parádés felvonulásáról készült felvételeit sokan megvásárolták. Ez elég jó kezdésnek bizonyult.

Csakhamar független fotóriporterként kezdett dolgozni. Első megbízatása a magyar származású színész, rendező Szőke Szakáll fotózása volt a Mayfair Hotelben. Olyan jól sikerült, hogy alig győzte a rengeteg megbízást teljesíteni.

Az első saját fényképezőgépe egy Leica, ami nem volt épp fotóriporter barát. Függetlenségét egy új magazin, a Picture Post indulásakor adta fel. A Magyar származású Stefan Lorent (Lóránt István) csábította a laphoz, ahol Hardy első szakmai sikereit érte el.

Lóránt méltatlanul elfeledett művészünk. Író, filmrendező, dramaturg, több sikeres újság alapító főszerkesztője volt. Igazi nagyság a nyugati médiában. Van egy érdekes történetem Lóránt Istvánnal kapcsolatban. Karrierjének későbbi, amerikai szakaszában épp könyvet írt Abram Lincoln elnökről. A könyv anyagához kutatva lelt rá egy fotóra, mely Lincoln temetési menetét őrizte meg. Feltűnt neki, hogy a tömeg az akkori Roosevelt ház előtt halad el, és az egyik emeleti ablakban két fiúcska buksija látható. Lóránt nyomozása kiderítette, hogy a két kisfiú egyike Teddy “egy picivel később” az Egyesült Államok 26. elnöke lett Theodore Roosevelt néven.

De visszatérve Bert Hardyhoz. A második nagy világégés alatt több hadszintéren is szolgált haditudósítóként. Fotózott a D-napon, de elsőként lépett be a frissen felszabadított Bergen Belsen-i koncertrációstáborba, hogy képein rögzítse az ottani borzalmakat. Képei számtalan szakmai és anyagi sikert hoztak.

A háború utáni Anglia kultikus fotója lett a tengerparton egy korláton ülő két fiatal nő portréja. S hogy mennyire nem számít az eszköz? Ezt a képet a legegyszerűbb, legvacakabb Box Brownie fotómasinával készítette.

Az ötvenes évek nem kedveztek a szociálisan érzékeny, dokumentalista fotózásnak.

Ráadásul az efféle témákkal foglalkozó nyomtatott médiumok is bezárták kapuikat. Bert Hardy a reklámfotózásra tért át, s tehetsége, szeme abban is sikerre vitte.