Joan de Witt

MEGETTE MINISZTERELNÖKÉT A FELDÜHÖDÖTT NÉP!

VÉR ÉS BELEK MINDENÜTT! A NÉP ELEVENEN SZÉJJELTÉPTE A MINISZTERELNÖKÖT!

KANNIBÁLLÁ VÁLT A VÉGSŐKIG SANYARGATOTT NÉP!

Ilyen és efféle címszavakkal jelenne meg a hír a mostani médiaszemét címoldalain, ha 1672. augusztus 20. napját írnánk és Hollandiában lennénk. Ám az eseménynek -a korabeli nyomtatott sajtón kívül- van még írásos nyoma, hiszen az idősebb Alexander Dumas is lejegyzi A fekete tulipán című regényében.

„Mikor azután a kelő nap ezüsttel szórta tele a csúcsíves tetejű házakat, Cornelius, aki mielőbb tudni akarta, vajon van-e élőlény a közelben, odalépett az ablakhoz, és körüljártatta szomorú tekintetét. A tér túlsó végében valami alkotmány feketéllett, megült rajta a reggeli ködök sötétkékje, és szabálytalan körvonalai élesen belerajzolódtak a házak fakó hátterébe. 

Cornelius felismerte a bitófát.

És ezen a bitófán két alaktalan roncs függött. Két véres emberi tetem.

A jó hágai nép széjjelszaggatta áldozatainak testét, de azért hűségesen meghagyott a bitófának annyit, amennyi alkalmat nyújt egy nagy hirdetményen egy kettős feliratra.

Ezen a falragaszon pedig Cornelius huszonnyolc esztendős szemével ki tudta betűzni a következő sorokat, amelyeket valami cégtáblamázoló durva ecsetje kent oda:

"Itt függ Jan de Witt, a nagy gazember, és testvére, Cornelius de Witt, a kis gazember, ellenségei a holland népnek, ámde jó barátai a francia királynak."

A történelmi tények bizonyos pontjai ma már kissé elmosódottak, de néhány esemény és Johan de Witt személye hiteles és valóságos.

Szóval a 16. századi Hollandiában járunk, ahol a jó családból való, 28 esztendős Jan (Johan) de Witt elért politikai karrierjének csúcsára. A Holland Köztársaság kereskedelmi sikereit megirigyelte a két nagyhatalom, Anglia és Franciaország, akik elől a holland kereskedelmi flotta számtalan remek üzletet halászott el. Jan de Witt, holland miniszterelnök az ország adójából nem a saját és családjának, barátainak, távolabbi és közelebbi rokonainak zsebét tömte degeszre, mint ugye azt manapság szokták volt tenni bizonyos országokban, hanem a befolyt pénzből pompás tengeri, kereskedelmi flottát építtetett ki. Igaz, hogy ezzel a hadi kiadásokat egy kissé megkurtította, de hitte, hogy hosszabb távon ez lesz kifizetődő. Sajnos nem jól kalkulált. Kitört a Holland-Francia háború, melyben a napkirály vezette „csigazabálók” kerekedtek felül. A zűrzavart kihasználva Anglia is rákapott a koncra, s ezzel egy fél európai kontinensnek kell szenvednie. Jan de Witt egy ideig azt hitte, hogy III. Vilmos angol király végül szövetségre lép vele, de a felséges Vili bácsi valójában a Holland Köztársaság bekebelezését tervezte. Talált is éppen elegendő hollandust, akiknek elege volt a köztársaságból és inkább Angol gyarmatlakók szerettek volna lenni. Kitört a forradalom, s a miniszterelnök testvérét III. Vilmos elleni merénylet vádjával letartóztatták és „rögtönítélve” bitófára szánták. Épp őt látogatta meg testvére, Jan, amikor a börtönbe betört egy királypárti milícia, s ha már ott volt, a tesójával együtt a miniszterelnököt is „átpostázták” a túlvilágra. Lelőtték, szétkaszabolták. Aztán a két testet a bitófára kötözték, ahol megnyúzták és kibelezték őket. Mindezt a vérre szomjas csőcselék szeme láttára és nagy örömére. Közülük néhány közreműködő még evett is az áldozatokból, állítólag egyikük Jan szemgolyóját majszolta el, de lehet, hogy ez azért egy kicsit történelmi mesetúlzás. Ma milyen kéjesen harapna rá a bulvármocsok média... Azt viszont feljegyezte a krónika, hogy néhányan belemártogatták zsebkendőiket a szerencsétlen miniszterelnök vérébe, hogy szuvenírként hazavigyék.

Az események után III. Vilmos angol király átvette a hatalmat Hollandiában, a de Witt testvérek gyilkosait nem vonták felelősségre, és a békekötés is összejött a franciákkal.

Tanulság? Az nincs. Hacsak az nem, hogy eme történelmi esemény is bizonyítja: az ember egy végletekig brutális lény, s ez főleg akkor bújik elő, ha ezt csoportosan, büntetlenül követheti el. Számtalan történelmi példa van rá az ókortól a 20. századig. A római Caligulától az angol IV.Károlyon és az olasz Mussolinin át a román Ceausescu-ig tapasztalható, hogy a dühös, sértett nép haragjától még a ranglétra legfelsőbb fokán állók sincsenek védve. Csak ezt gyakorta elfelejtik.