Színházi olimpia elbábozva

 Induljunk el a kályhától. Vagyis kiteregetek egy kis szennyest.

Valaha, még a nyolcvanas évek végén lenézett dolog volt bábszínházi előadásokat készíteni gyermekeknek. Még itt hallom a fülemben a színházi kollégák gúnyos megjegyzéseit. Aztán kevés lett a fóka, vagyis a közönség felvevő kapacitása és túl sok az eszkimó, tehát az olyan önmegvalósulását kereső, aki színész szeretett volna lenni. Tudják, tegnap még cipőbolti eladó volt, aztán arra ébredt, hogy ő színész. Se előzmény, se elhivatottság, csak a rivaldafény vonzása. Sokan közülük oly kevés talentummal bírt (és bír), hogy a felnőtt színházaknak se kellettek. Így aztán bábszínházat alapítottak, vagy oda mentek „dolgozni”, önmegvalósítani. (Huh - felhördülés!)

Ügyesen pénzt is összetarháltak az államtól, így megindulhatott a nagy, lilaködös semmi, amit őt művészi önkifejezésnek, művészi megvalósításnak, vagy bárminek is neveztek, lényeg, hogy a „művészi” jelző benne legyen, mert akkor nem lehet belekötni, hiszen a művészet definíciójába minden belefér.

Mivel a bábszínházi műfajnak nem igen voltak gyökerei és hősei Magyarországon, (vagyis az igazi hősei nem tetszettek nekik) ezért elő kellett kaparni valakit, aki fémjelezte ezt az egyébként csodálatos, de mára megcsúfolt művészeti ágat. Blattner Géza lett a bábosok szent angyala, szellemi orákuluma, aki tehetséges festőművész volt, de a bábszínházhoz, a színházhoz, a gyerekekhez nem igazán értett. Lehet színezni, egykori kritikákat előkaparni, meg szépíteni a dolgokat, de többszöri próbálkozása után végül sorra meg is buktak bábos vállalkozásai.

De mindez semmit sem számít, mert szellemisége és a műfaj tovább él, virul és terjeszkedik. Persze mindaddig, míg állambácsi ezt finanszírozza. Ám nehéz belátniuk (soha nem is fogják), hogy amint a fejőstehén (állam) kilép a buliból - kártyavárként omlik össze az egész. Ugyanis ezt, amit művészet és gyermekszórakoztatás címén művelnek (bár az utóbbiban sem vagyok biztos) a jegyes és bérletes bevételeikből -a jelenlegi pazarló és gyermeklélek romboló működésük mellett- nem tudnák fenntartani.

No, minderre biztosan sokan felhúzzák a szemöldöküket, mások véres, virtuális tollat, vagyis klaviatúrát ragadnak, hogy a sárba tapossanak. Tegyék. Kábé, nagy ívben, rájuk. Több, mint harminc éve szórakoztatva nevelem a gyerekközönséget. Nulla, azaz, nulla állami vagy bármilyen külső pénzből. Csupán a produktum az, ami eladja magát. Juj, ugye milyen ismeretlen fogalom ez? Milyen mocskosul kapitalista!

Nem akar több lenni, mint ami. Mesék színházi nyelvre lefordítva gyerekeknek. Ennyi és nem több. S nem is kellene ennek többnek lennie. De a fentebb említett önmegvalósítók ebből hatalmas lila füstbe burkolva csinálnak valamit, aminek az eredménye gyereknyelvre lefordítva: „Mikor lesz vége?” „Ezt nem akarom látni!” „Mikor megyünk haza?” Vagy sírás, bömbölés, menekülés a teremből. Volt olyan eset, hogy a szülőnek pszichiáterhez kellett vinnie a kisgyereket, mert annyira megijedt az előadáson. Aztán persze feljelentette a felnőtt, a nagggggggggyon művészi társulatot. Ezekről persze hallgatnak. Meg arról is, hogy milyen véleménnyel utasítják el az óvodavezetők a hivatalos bábszínházi ajánlatokat. (Kivéve, ha az adott önkormányzat megzsarolja őket, mert erre is volt/van példa.) Elárulom: Nem értenek egyet azzal, hogy az óvodás gyerekeket olyan előadásokkal sokkolják, melyek egyáltalán nem nekik valók és nem segítik lelkük és szellemük egészséges fejlődését. Napi szinten kommunikálok óvodapedagógusokkal. Csak azt mondom, amit Ők gondolnak.

Tudom én, hogy az állami pénzeken „elszórakozó” nagy „művészek” nagy ívben ... a közönségre. Már évek óta az a tendencia, hogy az előadások nem a célközönségnek, hanem a „szakmának” készülnek. Többek szájából hallottam ezt, azért mondom. S itt el is csúszik az egész egy olyan irányba, ami rettenetes következményekkel jár. Felnövekszik egy olyan generáció, amelyik egy torz, beteg lelkületű világképpel élő alkotók produktumait látja. Tele ok, okozat és megnyugtató következmény nélküli erőszakkal, vagy számukra semmitmondó, érthetetlen gondolatokkal. Gyakran a szülő is értetlenül nézi ezt a vadhajtást, s inkább előveszi a régi, még értéket képviselő alkotásokat, s igyekszik azokkal gyógyítani gyermekének megsebzett lelkét. (Válasz ez arra a kérdésre, hogy miért hódítanak a régi, gyerekeknek szánt alkotások. Tessék csak a kattintások számát figyelni.)

Aztán eljönnek hozzánk és -gyermekeikkel együtt- végre önfeledten szórakoznak. Elmesélek egy esetet a sok közül. A nagy és híres fővárosban léptünk fel. Az előadás után sorra jöttek oda a szülők, a pedagógusok és azt kérdezték: „Hol voltak maguk eddig? Mert amit itt önök előtt eddig láttunk, az borzalmas volt.” Hozzáteszem: oda soha többé nem hívtak minket. Mert ez a magyar hozzáállás. Eltaposni mindent, ami a közönség számára jó, ami értéket képvisel. De sebaj, mert rengeteg olyan hely van Magyarországon, ahol kezdenek eszmélni. Ahol igenis fontos, hogy a gyermek elé mi kerül.

Kaposváron nőttem fel. Egy olyan városban, ahol a színházi élet erősnek volt mondható. Egy olyan városban, ahol élt és alkotott Fésűs Éva. Tudom, hogy manapság nem trendi ismerni a nagy elődöket, tisztelni meg pláne nem. De én még a régi iskolán nevelkedtem, ahol Kemény Henrik volt a tanítómesterem, ahol Urbán Gyula és Giovannini Kornél rendezhetett, ahol a tapasztalt színészkollégák instruáltak, ahol Bor József igazgatott, ahol Bujtor István ölelt a keblére. Bocsánat, hogy minden nevet nem sorolok fel. Olyan szakmabeliek voltak valódi és szellemi partnereim, akik legendákká váltak, akik nemzetközileg is elismert színházi szakemberek voltak. Az Ő szellemiségüket hordozom, viszem és adom tovább a nézőknek, a tanítványoknak.

Igenis itt a tisztulás ideje! S ha ez rombolással jár, akkor legyen. Tele van a színházi szakma léhűtő, dilettáns senkiháziakkal, akik napról-napra megszégyenítik ezt a gyönyörű hivatást. Mert ez az. Ez nem izzadtságszagú munka, mint ahogyan azt sokan igyekeznek beállítani. Nem, ez egy csodálatos varázslás, a „röpülés boldogsága”, ahogy azt Latinovits megfogalmazta. De már biztosan e név se mond sokaknak semmit. Szín-ész! A legtöbb ma színpadra álló egy unalmas, döglött lelkű, alkohollal és droggal telenyomott kartonfigura. Se színe, se esze. Csak hatalma, lehetősége adott arra, hogy ott legyen. Húzzák csak ki a talpuk alól a pénzszőnyeget és máris kiderül, hogy életképtelenek. Évek óta várok egy igazi, szakmai megtisztulásra, ami persze sosem jön el, mert mindig lesznek Hendrik Höfgenek, akik ott törleszkednek majd a hatalom hátsója körül és a saját anyjukat is eladnák (mivel lelkük már nincs) egy kis forint mannáért.

Sajnos a bábszínházak is beálltak, belemerevültek valamilyen rettenetes, hatalomnak vagy szakmának nevezett megfelelési kényszerállapotba. Költségvetésük duzzasztásáért könyörögnek, hiszen kell a haveroknak, rokonoknak is a pénz. Körberendezések, körbejátszások, apamnapamsógorkomaság itatja át ezt az egész moslékot is. A napokban megkaptam, hogy a bábszínházak nem a gyerekeknek játszanak kifejezetten. Mert ki akarnak lépni az „aranyos gyerekprogram” kategóriából. No, bravó! Nem az az igazság, hogy már nem is tudnak a gyerekeknek megfelelni? Meg aztán már nem is báboznak - a szó hagyományos értelmében. Visszafelé haladunk a Blattner-féle ál-művészkedés felé. S hogy mindennek kik az igazi vesztesei? A nézők, a gyerekek. Nézzük csak meg, hogy sokan közülük felcseperedve milyen lelkületűvé váltak. Plázamajmokká, mobilzombikká, felelősséget, tiszteletet nem ismerő, lusta, követelőző, de jövőtlen bábukká préselődtek. S ehhez igen, bizony hozzájárult az is, amit gyerekkorukban láttak a tévében, a moziban, a színházban. Kiszorított belőlük minden értéket.

Még néhány évvel ezelőtt hittem abban, hogy a folyamat megfordítható. A hozzáértő szakma utolsó morzsáit összeszedve kellene indítani egy fórumot, aztán egy olyan szervezetet, amelyik nem rokoni, politikai alapon bírálná el azt, hogy mi mehet a gyerekek elé. Kísérletem kudarcba fulladt. Hiszen ez itt Magyarország. Az örökös széthúzás hazája, ahol az együtt fogalma csak az én-ig terjed. Ráadásul a mindenkori hatalom -pontosan az erős szakmai vezetés hiánya miatt- átvette az összes posztot az irányításban. Úgy dönt dolgokról, hogy valójában nincs se bele-, se rálátása a szakmára. Ráadásul pontosan érzékeli, hogy van egy magát függetlenként kikiáltó réteg, amelyik valójában nagyon nem az. A hatalom csecsén lógva szívja annak tejét és vérét, miközben belső berkeiben ellene kommunikál. S akkor rácsodálkoznak arra, hogy a hatalom időnként lerázza magáról őket. Nem kívánok most példákat említeni, de ilyenkor hamar kiderül, hogy a nagy haverságok a pénzcsap elzárásakor nem is olyan erős kötelékek. Érti, aki érti. Hiszen minden a pénz és a l'art pour l'art önmegvalósítás körül forog. A közönség pedig? Többekkel együtt, N. Eszter megfogalmazása szerint: nem fontos.

Ezért gondolom, hogy ami most itt megy, annak semmi értelme. Egy nagy rakat pénzbe kerül a fenntartása, hiszen a látványos semmi sokba kerül, miközben valódi értéket nem termel. (Elárulok egy titkot: a gyereket köbö három másodpercig érdekli a látvány. Aztán sztorit akar. Emlékszem a kaposvári legendás gyerekelőadásokra. Néhány színes rongy, pár jelzés. De a mese beleégett a tudatomba és a lelkembe, pedig eltelt azóta néhány évtized.) A jelenlegi színházi struktúra haveri alapon működik, idejétmúlt, pazarló és -bár szomorúan kell megállapítanom, de jelen formájában- fölösleges. Nincs benne izgalom, vibrálás, a színházak már nem szellemi műhelyek, az alkotás szent templomai. Egy-egy szigete még létezik a szakmának, de egyre kisebb lesz az életterük.

Összefoglalómat most bezárom. A színházi olimpia eszmeiségével még bábszínházi szinten sem tudok azonosulni, mert ha az olimpia szóra gondolok, akkor egy olyan egészséges verseny jut eszembe, ahol a versenyzők hasonló lehetőséggel bírnak. Ez Magyarországon nem adott. Így nincs mit versenyeztetni. A látványos, színes forgatag mögött elveszik a valódi lényeg, az értékteremtés, a szórakoztatva történő nevelés fontossága.