CSOKONAI 250

Egy kálomista pap s Csokonai

Egymásnak voltak jóbarátai.

Kilódul egyszer Debrecenből

S a jóbarát előtt megáll,

S: ihatnám, pajtás! így kiált föl

Csokonai Vitéz Mihály.

 

"No, ha ihatnál, hát majd ihatol,

Akad még bor számodra valahol,

Ha máshol nem, tehát pincémben;

Ottan nem egy hordó bor áll."

Szólott a pap, s leballag véle

Csokonai Vitéz Mihály.

 

"Ihol ni, uccu!" fölkiált a pap,

Amint egy hordóból dugaszt kikap;

"Szaladj csapért! ott fönn felejtém;

Szaladj öcsém, de meg ne állj!"

És fölrohan lóhalálában

Csokonai Vitéz Mihály.

 

A likra tette tenyerét a pap;

Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap.

S a csap nem jött, és a pap morgott:

"De mi az ördögöt csinál,

Hol a pokolba' marad az a

Csokonai Vitéz Mihály?"

 

Tovább nem győzte várni a csapot,

Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt),

Fölmén a pincéből a házba,

De ott fönn senkit nem talál.

Csak késő este érkezett meg

Csokonai Vitéz Mihály.

 

Hát a dologban ez volt az egész:

Kereste ott fönn a csapot Vitéz,

Zeget-zugot kikutat érte,

De csak nem jön rá, hogy hol áll?

És így csapért szomszédba mégyen

Csokonai Vitéz Mihály.

 

A szomszédban valami lakzi volt,

Elébe hoztak ételt és italt;

És ím az étel és bor mellett

És a zenének hanginál

Csapot, papot, mindent felejtett

Csokonai Vitéz Mihály.

Petőfi Sándor: Csokonai - Pest, 1844. november

Tanárai azt jósolták Róla, hogy nagyon nagy tudósa lesz a Hazának, afféle „poeta doctus”, aki nem csak a művészetekben, hanem a tudományokban is jártasságot mutat.

Nem tagadható, hogy valóban nagy tudóssá vált, de a győri borbély fia inkább a szép szavak mestereként költőóriássá lett.

„Nincs nagyobb rosta az időnél; addig-addig lebeg az, míg minden szemetet, minden fonnyadt vagy éretlen magot és minden gizgazt ki nem hullat, hogy azokkal hízzék a feledékenység.”

Az éppen 250 évvel ezelőtt született Csokonairól sok-sok anekdota született, melyek között bőven akad malomkeréknyi lódítás is. Viszont fennmaradt egy olyan, mely több formában is fellelhető, így elképzelhető, hogy tényleg megesett. Jeles költőnk 1795 nyarán baráti vizitre ment Kiskunhalasra Földi Jánoshoz, kihez jóbaráti szálak kötötték. De meghallotta ezt a város főbírája, Péter István, s a házába invitálta a költőt, afféle félhivatalos, legátusi ebédre. Ilyenkor mindig a város edényeit használták terítésre, s a tányérok fenekén ott volt a három betű: K. H. V. (Kun Halas Város).

Ebéd után a tréfás kedvű főbíró emígy fordult a vendéghez:

— Tudja-e légátus ur, hogy mit jelent a tányér fenekén az a három betű?

Korábban már észrevette, hogy Csokonai is tanulmányozta a betűket. Csokonai, miközben a villájával a tányér fenekén lévő csontok közt turkált, így válaszolt:

— Már hogyne tudnám, főbíró uram! Ez a három betű azt teszi, hogy „Kevés Hús Volt!”

A főbíró hangosan hahotázott és szellemesen így replikázott a tréfás válaszra:

— Nem azt teszi, légátus uram, hanem ezt: „Kend, Humanissime, (vagyis nagyon kedves, becses) Vendég!”

Részletesen fel nem sorolhatom, hogy viszonylag rövid élete alatt (31 év) milyen sokfelé járt. Hány és hány település emlékezik meg Róla, hogy hosszabb-rövidebb ideig lakója volt.

Debrecen,Kiskunhalas, Kecskemét, Pest, Debrecen, Sárospatak, Lőcse, Bicske, Pozsony, Komárom, Bicske, Keszthely, Hedrehely, Kaposvár, Nagybajom, Csurgó, Nagybajom, Kiskorpád, Csököly, Csurgó, Szigetvár, Kecskemét, Karcag, Debrecen, Sárospatak, Regmec, Sárospatak, Hangács, Igar, Pest, Debrecen, Pest, Komárom, Nagyvárad, Debrecen, Nagyvárad, Debrecen.

Utazásait nézve kétkedve olvasom, hogy Mihályunk igencsak gyenge fizikumúnak számított. A mai átlag fiatal már attól elfárad, ha a pláza egyik végéből el kell sétálnia a másik végéig.

„Drága kincsem, galambocskám, 

Csikóbőrös kulacsocskám! 

Érted halok, érted élek, 

Száz leányért nem cseréllek.”

Ami igaz, az igaz! Csokonai már ifjúkorában is többre becsülte a vidám társaságot, a leányok buja kacaját, a mulatozást, a tüzes borokat, a jó pipadohányt. Ezért sem maradt egy helyen sokáig, mert innen is, onnan is kitelt a becsülete. Hajtotta a vére.

„A hatalmas szerelemnek 

Megemésztő tüze bánt. 

Te lehetsz írja sebemnek, 

Gyönyörű kis tulipánt!”

Szomorúan látta, hogy a könyvekben olvasott nyugati, művelt világ Magyarországra az Ő életében el nem jöhet. Tanítóként igyekezett a tanítványok fejébe olyan új gondolatok magvát elültetni, melyek abban a korban sem voltak kívánatosak.

„Hát csak sertést nevelt-é 

Itt a makk s haraszt? 

Hát csak kanásznak termett 

A somogysági paraszt?”

Innentől kezdve a költészetnek élt, s nyíltan harcolt a magyar szellem elmaradottsága ellen. 

Mint ahogyan az idehaza lenni szokott, életében nem kapott komolyabb elismerést. Csak amikor átlépett a Költők Csarnokába, csak akkor eszméltek rá, milyen nagyság távozott.

„Hagyj el, óh Reménység!

Hagyj el engemet;

Mert ez a keménység

Úgyis eltemet.

Érzem: e kétségbe

Vólt erőm elhágy,

Fáradt lelkem égbe,

Testem földbe vágy.

Nékem már a rét hímetlen,

A mező kisűlt,

A zengő liget kietlen, 

A nap éjre dűlt. -

Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák! -

Isten véletek!”